Budapest, 2019. (42. évfolyam)
12. szám, december - Jolsvai András: SZELLEMIDŐZŐ - Libahatár
Idén nyolcadszor bontották fel a járdát a környéken. Köröndy reménykedik, hogy év végére elérik a tízet: az mégis egy szép, kerek szám, főleg ebben a számrendszerben, ahol mi, pestiek értelmezni szoktuk a világot. Sok ez vagy kevés, nem Köröndy tiszte eldönteni, sem azt, lehetne-e például mindezt másképpen csinálni. Hogy a kábeltévések meg a gázosok, az elektromos művek, a vizesek meg a szárazak esetleg összehangolnák a munkájukat, és akkor az utca nem viselné az egri ostrom képét fél esztendőn át. Tiszte, nem tiszte, Köröndy azért töri a fejét ilyesmin, és jobbára arra a következtetésre jut, hogy bizony sok. Mármost hogy miért van mégis úgy, ahogy van, átívelődve rendszereken és rezsimeken, erre nehéz volna egyetlen, világos választ adni. Mert például a Kónusz úr a földszint háromból azt felelné rá, hogy az áju keze van a dologban (így ejti, ájunak, ilyen vérbő népiességgel, mintha nem is terézvárosi születés volna, hanem egy Móricz-regényből lépett volna ki), és úgyannyira meg van győződve az igazáról, ahogy boldogult apja is meg volt, amikor ugyanebben a jelenségben négy évtizeddel ezelőtt az oroszok kezét látta. Most, legutóbb a járdaszélt szedte szét egy egész brigád, voltak vagy tizenketten, az egyikük bontott, a többiek csípőre tett kézzel nézték. A brigádvezető meg gondterhelt arccal telefonált: innen lehetett tudni, hogy ő a brigádvezető. Vagy másfél métert lebontottak a végéből, aztán úgynevezett csúszásgátló kővel díszítették a semmit: végül egy piros-fehér szalaggal meg néhány állvánnyal körbekerítették művűket, és elégedetten távoztak. Akkor két hétig nem történt semmi. Ha csak azt nem vesszük valaminek, hogy a Szebelédy bácsi a sötétben átszakította a cérnakordont, belelépett a lukba, és eltörte a bokáját. Hathetes fekvőgipszet írtak elő neki, de nem bíztatták: az ő korában, tudják, hogy van ez. Két hét után jött egy másik brigád, alvállalkozók, látszott rajtuk, és kiöntötték fekete szurokkal a hiányt. Két éve pontosan ugyanezt csinálták, akkor csúszásgátló nélkül, csak a járdavég lejtetése miatt. A gyerekkocsik meg a rokkantak végett. Hogy aztán hogyan jutnak föl a harmadik emeletre a sok liftetlen házban, az már senkit sem érdekel. Csak a járdaszél ne csorbítsa jogaikat. Köröndy mindent ért, mindent tudomásul vesz, csak azt a kéthetes pauzát nem. Ha adott két halmaz, az egyik bont, a másik épít, nem lehetne legalább őket egymás mellé rendelni? Na, ez is egy olyan kérdés, amelyre sohasem érkezik válasz. A másik kérdés meg az, hogy meddig nyújtható egy egyszerű, egynapos ünnep. E pillanatban úgy látszik – Köröndy legalább úgy látja – hogy a végtelenségig. Pedig az ünnep lényegét éppen az adja, hogy jéghegyként emelkedik ki a hétköznapok óceánjából. (Ez milyen szép, egyszer még biztosan fel tudom használni valahol!) De mióta az ünnep lényege a féktelen költekezés lett, azóta a kereskedelmi lobby maga alá gyűrte a naptárat. Azóta februárban megjelennek a csokinyulak a boltokban, szeptemberben a vájandó dísztökök, októberben a mikulások, tizenkét hetes lesz az ádvent (az eleve három koszorú, kilenc fehér meg három lila gyertyával), és szegény szent Márton napja is előbb szent Márton hetévé majd szent Márton havává terebélyesedett. Köröndy valaha sportot űzött abból, hogy a maga kezéhez szelidítette az ünnepeket. Azokat is, melyeknek nem volt igazán szezonja. Ilyen volt ez a Márton-nap is, melyet akkoriban rajta kívül nemigen ült meg senki sem. Ezért aztán igazi kihívást jelentett egy komoly liba beszerzése. Köröndy már október közepén elzarándokolt Pest leghíresebb baromfiárusához, a Tringliné hez, akinek az Akácfa utcában volt a boltja, a Maxim és az Ihász között, a kopasztott csirkék remekül ellenpontozták a kirakatban egyfelől a félmeztelen hölgyeket, másfelől a kötött pulóvereket. Nevezett Tringliné felvette a rendelést, az előleget, és november tizedikén a delikvens megjelenhetett a boltban, ahol egy hamisítatlan falusi libával lett gazdagabb. Fejtől lábig megvolt benne minden, csak a tolla hiányzott. Köröndy a hátára terítette a jószágot, így utazott vele hazáig a hatoson. Volt aztán nagy öröm, amikor feldolgozáskor kiderült, hogy a mája a hatvan dekát is üti: gazdag év jön, így tartotta a régi mondás. Az még ünnep volt, gondolja Köröndy, és elfordul a vendéglő bejáratától, ahol öles betűkkel hirdetik: Márton-napi libahetek. BUD A PEST 201 9 / 12 22SZELLEMIDŐZŐ szöveg: JOLSVAI ANDRÁS fotó: TANYI ADRIENNE Libahatár
