Budapest, 2019. (42. évfolyam)
11. szám, november - Fodor Béla: Hidak halála
23 híd homályos körvonalait – szemüveg nélkül homályosan látok – , de annál élesebben és világosabban rajzolódik ki a jövő képe: ilyen sors vár egész Budapestre, egész Magyarországra.” (Esti Hírlap, 1959. november 4.) A korabeli újságok napokig hallgattak a tragikus eseményről. Másnap, november 5-én a Pesti Hírlap címoldalán Szálasi Ferenc nemzetvezető eskütételéről számol be, mely szombaton délben a magyar országgyűlés két házának együttes ülésén a királyi várpalota fehér márványtermében a Szent Korona előtt tett. Íme, a történelem tragikus fintora: a híd felrobbanása és a nyilas rémuralom vezérének eskütétele napra egybeesett. Figyelmeztető jel lehetett volna... A híd pusztulására számos magyarázat született, a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy véletlen robbanás történt. A német műszaki katonák az ívekre már korábban felszerelt dinamittöltetek robbanófejeit helyezték el, amikor egy hibás vezetékből szivárgó gáz egy eldobott cigaretta vagy egy éppen elhaladó hajóból kipattant szikra miatt meggyulladt, az egyik gyújtófej detonált, és elindult a sorozat. A pontos okot azonban ma sem tudjuk. Ahogy az áldozatok számát is csak sejtjük, a kortársak ötszáz-hatszáz körülire becsülték. A megmaradt részeket egyébként 1945. január 18-án pusztították el a németek, hogy a visszavonulásukat fedezzék. Ez már szándékos akció volt, de ekkor sem alakult minden a tervek szerint, a szárnyhíd állva maradt. A budapesti hidak sorsa már akkor megpecsélődött, mikor Hitler 1944. decem ber 1-jén kiadta vezéri utasítását, hogy a magyar főváros nem lehet nyílt város, azaz a németek nem adják fel harc nélkül. Budapest-erődöt, ahogy a katonai szaknyelv elnevezte, a végsőkig, háztól-házig védeni kell. Ez már előre vetítette a hosszú, s nagy véráldozattal, valamint jelentős anyagi károkkal járó ostrom szörnyű valóságát. Mert bár a Margit híd (korai) felrobbanása még véletlen volt, de a későbbi hídrombolások már tudatos cselekmények voltak a visszavonuló német és magyar csapatok részéről. Az 1944–45-ös években a hadműveletek következtében az ország területén lévő 8373 közúti hídból 1424 pusztult el, a közúti Duna- és Tisza-hidak mindegyike megsemmisült. A szovjet csapatok 1944 szeptemberében léptek Magyarország területére, s viharos gyorsasággal közeledtek a főváros felé. Hor thy Miklós sikertelen kiugrási kísérlete után az országot megszálló németek lemondatták a kormányzót, a hatalmat átvevő nyilasok pedig el voltak szánva, hogy a végsőkig folytassák a harcot. Hitler még ekkor is a Vörös Hadsereget a Kárpátokig visszaszorító ellencsapásról álmodozott. Magyarországi birodalmi főmegbízottja, Edmund Veesen mayer pedig cinikusan azt mondta: tízszer is leromboltatja Budapestet, ha ezzel egy napig is késlelteti Bécs ostromát. A Magyarországon harcoló német hadseregcsoport parancsnoka egyébként irreálisnak és végrehajthatatlannak nevezte Hitler parancsát: ő inkább a Duna másik oldalán, Budán szervezte volna meg a védelmet. A Führer azonban nem tűrt ellentmondást: a Budapestet védő 80 ezer német és 40 ezer magyar katona főparancsnokának a tehetségtelen, de szolgalelkű Pfeffer-Wildenbruch tábornokot nevezte ki. Budapesten december 10-én kihirdették a hadiállapotot. A Vörös Hadsereg ostromgyűrűje karácsonykor záródott be Budapest körül. Miután a védők elutasították a megadásra felszólító ultimátumot, a félmillió szovjet katona és 1500 páncélos december 30-án rázúdult a magyar fővárosra. A németek január elején kívülről, nyugat felől megkísérelték az ostromgyűrű áttörését, de a felmentő erőt a szovjetek visszaverték, amivel Budapest sorsa megpecsételődött. Valóban házról-házra folytak az elkeseredett harcok, az utcákon megfagyott holttestek és lótetemek hevertek. A főváros pincékben meghúzódó lakosai éheztek és fáztak, számukra nem csak a lövedékek, de a szabadon garázdálkodó nyilas csoportok is állandó életveszélyt jelentettek. A szovjetek január 15-re elérték a Nagykörút vonalát, január 18-án kijutottak a Dunához, szöveg: FODOR BÉLA
