Budapest, 2019. (42. évfolyam)
10. szám, október - Elek Lenke: Százhuszonöt esztendő
BUDA PEST 201 9 / 10 20 iroda – utóbbi minek is, amikor utazni nem lehet, meg nincs is rá valutakeret – majd következik a gyönge enyhülés, és 1954-ben Hungária néven megnyílik újra a kávéház. Harmatos utánzat, bár a márványoszlopok azért állnak. Az író, költők – már akiknek szabad írni – előmerészkednek, és rendelnek egy szimplát. Kutyanyelv is akad még olykor, bár a dicsőséges korszak nem jön el többé. Ki hitte volna el akkor, hogy alig telik el két év, és a hatalmas kirakatablakokban ismét emberhullák és döglött lovak hevernek, az épület tornyára pedig kitűzik a Vörös Hadsereg zászlóját. Ötvenhat után megint mindent elölről kellett kezdeni. A torony ismét ledöntve, romok mindenütt. A Lapkiadó Vállalat székel ez után az épületben, a kávéházat pedig – akkor úgy tűnik, végérvényesen – természetesen Hungáriának hívják. A szerkesztőségek ismét működni kezdenek, a hetvenes évek egyfajta pezsgést hoznak a palota életébe. A Lapkiadó ügyes, menedzser típusú igazgatója – ide- és odakacsintva egyszerre – a jelentkezőkben hamar meglátja a tehetséget, és ha nincs is státusz valamelyik szerkesztőségben, az ifjoncot bedugja a sajtóarchívumba, aki addig ott dekkol és rakosgatja a külföldről érkező – nagy kincset érő – magazinokat, amíg nem üresedik meg a fenti traktusokban egy hely. A valamiért feketelistán lévő íróknak, spanyolosoknak, börtönből frissen szabadult politikaiaknak, gazdasági reformot túl erősen sürgetőknek névtelen, de biztos pozíciót, olvasószerkesztői állást juttat. Utólag belegondolva furcsa, hogy szinte semmit nem tudtunk akkor az épület közelmúltjáról, a szovjet kiskatonáról, aki kitűzte a zászlót, soha nem hallottunk az 56-os eseményekről se. Fotókat sem láttam az akkor újra romos palotáról. Hamar rendbe hozták ugyanis a szem előtt lévő, belövést kapott házakat, hogy semmi ne emlékeztessen azokra a hetekre. Pár év, és a szerkesztőségekben jó dolguk lesz hirtelen az újságíróknak, elfogadható fizetés, vállalati kocsi, kiküldetés vár a riporterekre, még párttagnak sem kötelező lenni, nem úgy, mint a szemközti házban – ahogyan a Hírlapkiadót hívja a szakma. A különböző műhelyekben dolgozó kollegák között jó viszony alakul ki. Bár az ide-oda külsőzés nem szokás, a Magyar Nemzetnek és a Magyar Hírlapnak közös a KISZ-alapszervezete, ami ugye, erős kapocs... Bakik persze adódnak, félreütések, politikailag kínos hibák, de ahogy az egyik bölcs szerkesztőm mondogatta, egy napilapnál minden botrány három napig tart. Aztán jön egy másik. A Lenin körúti Hungária bárja késő este tele lesz azokkal a főszerkesztőkkel, rovatvezetőkkel, sőt mi több, függetlenített párttitkárokkal, akik szeretnek kirúgni a hámból, és olykor dalra fakadnak, sőt táncolnak is a mutatós fiatal kolléganőkkel. A ház fiókintézményeként működik a Lucullus meg a Kulacs, ide ugyanúgy járnak interjúzni, meg konyakozni az újságírók – karöltve a nyomdászokkal, mert a házban üzemel ekkor még az Athenaeum. Szellempalotából luxus szálloda Egy idő után Pallas Lap- és Könyvkiadónak nevezik a vállalatot, de ez nem változtat a lényegen. Következik a rendszerváltás és a keserves nyűg, a kötelező privatizáció. Évekig nem akad pénzes kérő, és szégyenszemre évekre szellempalota lesz a New Yorkból. Végül 2001 februárjában az olasz Boscolo csoport veszi meg az épületet, amely a teljes felújítás után, 2006. május 5-én nyitja meg a 107 szobás luxusszállodát, meg a földszinti, az egykori hangulatot csak messziről idéző kávéházat. Eltelik újra pár év, és már nem a Boscoloé a ház, a neve is megváltozott. De ez ma már nem fontos. A régi New Yorknak vége. Ma minden drága itt, és a miliőnek semmi köze az irodalomhoz, pláne a magyarhoz. Turisták téblábolnak az asztalok között, lefényképezik naponta százszor magukat meg a világ legszebb kávéházának többször is megválasztott intézményt, és rendelnek valamit, ami az ő zsebüknek olcsó. És még abban a percben elküldik a fotókat haza, Dél-Koreába. Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény
