Budapest, 2019. (42. évfolyam)
1. szám, január - Saly Noémi: Három évtized egy kétszáz éves házban
BUDA PEST 201 9 / 1 26 Három évtized egy kétszáz éves házban Saly Noémi Andrási Gábor szerk.: Emlék és emlékezet. Három évtized egy kétszáz éves házban Óbudai Társaskör, Budapest, 2018 A könyv kereskedelmi forgalomba nem kerül, de a Társaskörben kézbe vehető, és az ígéret szerint hamarosan olvasható lesz az Interneten. ¤Nagy középületek és a bennük lakó intézmények – mint a Nemzeti Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia, az Operaház, a Parlament vagy a Városháza – évfordulóik alkalmával rendre kiérdemlik, hogy alapos ismertető szülessék róluk. Sokkal ritkábban esik meg ilyesmi egy olyan házzal, amelyik építészetileg nem túl jelentős, és első ránézésre a benne zajló élet sem feltétlenül éri el a budapesti átlagpolgár ingerküszöbét. Igen ám, de ha közelebb hajolunk, megint, sokadszor is kiderül: ha elég alaposan, ha elegendő szeretettel nézzük, tele rejtett kincsekkel, szépséggel, kalandos históriával, és a falak közt vígan röpködnek a régebbi és közelebbi múltban megfordult neves és névtelen használók szellemei. Az Óbudai Társaskör történetét feldolgozó pompás, képekben is gazdag kötetet Andrási Gábor szer kesztette. Két nagy részből áll. Az elsőben három tanulmány olvasható. Korompay Katalin, aki ennek az épü letnek a felújításáért kapott Ybl-díjat, a műemlékes építész szempontjából mesél. Megtudjuk tőle, milyen aprólékos munka feltárni a környék, a telek és a ház történetét, hogyan vallatja az elszánt nyomozó a falakat, hámozgatja ki téglákból, kövekből és sárgult, régi tervekből, számlákból a múltbéli átépítések, toldások és bontások sorát, hogyan fordul párhuzamokhoz, ha az eredetit sehogy nem lehet a meglévő alapján rekonstruálni, és végül hogyan avatkozik be – a lehető legnagyobb alázattal –, hogy a megújuló épület, minden megmentett értékével, a legjobban szolgálhassa leendő használóit. Akinek nem ez a mindennapi kenyere – de még az is, akinek igen – rengeteget tanulhat mindebből, és gondolhat sajgó szívvel arra, hogy a közelmúltban mivé és hová is lettek a legendás színvonalú magyar műemlékvédelem hajdanvolt intézményei, jogkörei és szakemberei. A második fejezet szerzője, Zeke Gyula író, történész a ház vendégtere inek történetét dolgozta föl az 1818-as kezdetektől az 1949-es államosításig. Bizton állíthatjuk: budapesti vendéglátóhelyről még soha nem született eny nyire alapos, minden lehetséges forrást feltáró tanulmány. Ez az ő hallatlan precizitása mellett annak a szerencsés körülménynek köszönhető, hogy a volt Korona fogadóra és kávéházra vonatkozó dokumentumok jelentős része fennmaradt Óbuda mezőváros, majd a főváros III. kerülete és a Fővárosi Tanács iratanyagában. Így lehetett ösz szeállítani a bérlők névsorát, az épület használatának mikéntjét és változásait – ide értve a belsőépítészetet, a bútorok cseréjét, a világítás korszerűsítését vagy amikor átmenetileg iskolaként szolgált. A korabeli sajtóból pedig, persze főleg a 19. század végétől kezdve, értékes kiegészítő információk kerültek elő a mindennapi használatról: mennyiféle polgári kör, egyesület használta, lakta a házat. Koncertek, színielőadások, társadalmi események, bálok, társasvacsorák, asztaltársasági összejövetelek, sőt vallási események zajlottak a falak között, az ember megint csak kapkodhatja a fejét: honnan hová jutottunk a közösségi élet formáiban. A harmadik – szintén kitűnő – tanulmányt Varga Luca történész doktorandusz jegyzi, aki a házban működött József Attila Kultúrotthon, majd Frankel Leó Művelődési Ház 1956 és 1977 közötti történetének feldolgozására vállalkozott. A szocializmus „művházairól” nem gondolná az ember, mennyi érdekességet rejtenek. Itt is kedvünkre ámuldozhatunk: milyen politikai és anyagi szorongattatások közepette is mikre volt képes néhány népművelő, s ha szerencséje volt, megtalálta hozzá a kerületi tanács meg a pártbizottság jóváhagyását. Nem emlékszünk jókedvűen ezekre a kilátástalan időkre, de egy valamit el kell ismernünk: a kultúra könnyen, olcsón jutott el az emberekhez, nem is akármilyen színvonalon. Óbuda szegény munkáskerület volt, aztán a lakótelep-építkezésekkel hatalmasan megnőtt a lakosság száma, fiatal családok jöttek gyerekekkel. A Frankel elsősorban az őket célzó ismeretterjesztő és komolyzenei programok szervezésében jeleskedett, megteremtve azokat a hagyományokat, amelyekről a mai Társaskört egész Budapest közönsége ismeri. És ha itt nincs is terünk hosszas felsorolásra, mindenképp meg kell említenünk Merényi Juditot, aki 1970-től volt a háznak munkatársa, 1977-től 2008-ig igazgatója, de leginkább szíve- lelke. A mostani igazgató, Harsányi Mária (Pihe) 1982-ben kezdett mellette dolgozni – nem mondhatni, hogy nagy lenne a jövés-menés... És ezzel meg is érkezünk a könyv második nagy egységéhez, a közelmúlt és a jelen világába. Itt azok a szereplők szólalnak meg, akiknek az utóbbi harminc évben jelentett sokat a Társaskör, és viszont. A névsor hosszú: kiváló hangszeresek, énekesek, színészek, rendezők, zeneszerzők köszöntik a második otthonuknak érzett óbudai házat. S végül láthatunk-olvashatunk egy összeállítást azokról a képzőművészeti kiállításokról, amelyeket az elmúlt pár évtizedben láthatott a város közönsége a Kiskorona utcában, a mai Korona tér 2-ben. Isten éltessen sokáig, Társaskör, maradj ilyen sokunk örömére! És köszönjük ezt a szép születésnapi ajándékot.
