Budapest, 2019. (42. évfolyam)
5. szám, május - Horváth Júlia Borbála: SÉTÁLUNK, SÉTÁLUNK! - Egy ételem, egy halálom
szöveg: X Y kép: X Y 33 szöveg: HORVÁTH JÚLIA BORBÁLA FOTÓ: RIC közelebb húzza egymáshoz a hallgatóságot, az érthetőséget a gördeszkás lánycsoport edzése sem segíti. Menjünk hát le az aluljáróba, ahol egy rejtett, de különleges emléktábla található. A Blaha a mai napig emblematikus hely; 1989 decemberében figyelemfelkeltő ülősztrájkot tartottak odalent. Az lehetett az első demonstráció, és akkor került be a köztudatba a hajléktalanság témája. A Kádár-rendszerben illegálisan segítették a fedél nélküli embereket, a rendszerváltáskor viszont tömegesen előkerültek. Kérem, vigyázzatok értékeitekre... Álmodik a nyomor... A sétálók figyelmesen olvassák a falitáblára vésett versrészletet. Ah, Ady... S a folytatás: Kicsit több bért, egy jó tál ételt, Foltatlan ruhát, tisztességet... Most ugyan nincsenek túl sokan a pályán, mert 2010-ben tizennégy aluljáróból kitiltották a hajléktalanokat. A lakosoknak is csak egy élete van... Rövidke vita lakul ki, mi a fontosabb: a város- vagy az emberimázs, a részleteket a közben hajlékossá vált idegenvezető meséli tovább. Egykori hajléktalanként tudom, milyen kényelmetlen tud lenni egy parki pad, pláne, amióta karfákat szereltek rájuk. Panaszkodhatunk, de milyen eredménnyel? Közvetlen segítséget az Aurórában, a Kürt utcában, a Vajdahunyadban, a 32-esek terén található szállókban kaphatnak a rászorulók. Péntekenként a Blahán „rendel” az utcajogász csoport, hozzájuk lehet fordulni a bajos ügyekkel. Tudjátok-e, hány szociális bérlakás található Budapesten? Néhányan becsléssel próbálkoznak, végül egy gyakorlati idejét töltő szociális munkás megnevezi a számot. Az összes lakóingatlan másfél százaléka, amellett félmillió lakás áll üresen...Üresen. Sok társasházban örülnének, ha albérlő helyett a csönd lenne a szomszédjuk... Érkezik a következő kérdés. Mit gondoltok, Magyaror szágon hány hajléktalan él? Ezúttal nem késik a válasz. Húsz-harmincezer... A rejtőzködő életmód miatt ez inkább becslés, mint pontos adat. Mindenesetre Budapesten tizenhárom-ti zenötezer... Tapasztalat, hogy, aki tartósan kint él, az nem fog szállóra menni, s a szociális bérlakásokba költözők sem fognak egyik napról a másikra teljes életet élni. A kiilleszkedő emberek csak akkor találnak vissza, ha nem őket helyezik át, hanem a szociális munkásokat telepítik köréjük. Megtanítják nekik, hogyan kell rendszeresen élni, önmagukról gondoskodni, csekket befizetni, s idővel a segítő leválik. Egyelőre évi öt-tíz család élhet a lehetőséggel... Ott vannak a Petyáék is... Példák sorát dobják a közösbe, s kiderül, szinte mindenkinek megvan a maga segítettje, akit csak úgy, és csak annyira tud támogatni, amennyire az hagyja. Nálunk Kőbányán, a Terebesi erőben többen kunyhóban éltek, de az önkormányzat kitelepítette őket. Elhelyezésükről gondoskodtak, munkát is adtak nekik, de kérdés, megszokják-e a rendszerességet az életükben... A beszélő ezúttal Józsi , kigyógyult hajléktalan, aki a kilencedik kerületből érkezett; rendezett, tiszta ruhában, középmárkás edzőcipőben, csinosra nyírt szakállka mögött az elmúlt évek szomorúsága. A reményteljes jelenről és a sikeres jövőről mesél, a múltról senki sem meri kérdezni. A sétálók megismerhetik a modellt: egy nő először újságot árult, a jó magaviseletéért lakáshoz jutott, és adófizető állampolgár vált belőle. A vele élő férfi viszont visszakerült az utcára. Azóta sem találkoztak... Na, de haladjunk tovább, a Kéthly Anna tér azért figyelemreméltó, mert itt olyan padok találhatók, amelyeken nincs középen karfa. Elmondanám, hogy a karfa-megoldás hosz szas kísérletezés után alakult ki. Először tüskéket, szögeket szereltek a padokra, de botrány lett belőle, és a hajléktalanok pár napon belül leszerelték őket. A kerítés tetején a lándzsák viszont megmaradtak. A park nyolc órakor zár... Nyáron kilenckor... A tájékozottabbak az apróbb engedménynek is képesek örülni, és szívesen vették, hogy a múlt ősszel, ha csak pár héten át is, egy fedél nélküli gitáros szórakozatta a hetedik kerület zene-érzékeny lakosságát. Mindenkinek megvan a maga szívügye...A másik, egykori hajléktalan túravezető veszi át a szót. Az én kedvencem a Nyár utcai Kaszinó volt. A húszas években egyébként tényleg kaszinóként működött. A mi időnkben néhány festő ismerős műteremnek használta, aztán összeszedték a hajléktalan képzőművészeket
