Budapest, 2018. (41. évfolyam)
12. szám, december - Jolsvai András: SZOBORPARKŐR - Húzd meg jobban
BUDA PEST 2018 / 12 24 szöveg: JOLSVAI ANDRÁS fotó: TANYI ADRIENNE Szoborparkőr Nem tudom, mi lesz a sorsa ennek a négy táncos lábú melósnak ott a Róbert Károly körút és a Váci út kereszteződésében (apropó, tudja valaki, miért hívjuk Károly Róbertet Róbert Károlynak, ami kor körút? – pedig nem mindegy, hogy István király vagy Király Ist ván, hogy csak egy triviális példát említsünk). A hírekben egyelőre nem esik szó róluk, de ha a felhőkarcoló, amelyet erre a területre terveztek, zöld utat kap, félek, meg lesznek számlálva napjaik. Mennek a szoborparkba vagy valami csendes mellékutca torkolatába. Kár lenne értük pedig, egy letűnt világ fanyar üzenetét őrzik, olyan üzenetet méghozzá, melyet, félek, már a mai sétáló se tud leolvasni róluk lábjegyzetek használata nélkül. A krómacél lemezből készült, majd’ három méter magas szobor kompozíció, amely négy, egymás felé forduló munkás-szerű alakot ábrázol, s amely egy medence közepén kialakított kis szigeten foglal helyet, eredetileg a Pázmándy Margi t tervezte angyalföldi pártház főbejárata előtt állt, s jelentését is azzal együtt nyerte el. Pontosabban a jelentéseit: merthogy az épület a hetvenes évek végén, a szobor a nyolcvanasok elején került a helyére. Abban az időben tehát, amikor a hivatalos állami ideológia és a társadalom valódi értékrendje már köszönő viszonyban sem volt egymással, de ők ketten még békésen megfértek egymás ellen. Amikor tehát már lehetett modern, többfunkciós, elegáns, nyitott pártházat álmodni a tizenharmadik kerületbe, de még úgy illett, hogy készüljön mellé egy szobor is, munkásokról, akik mégiscsak a társadalom vezető ereje (szövetségben a téeszparasztsággal és a haladó értelmiséggel), akik nevében a hatalom birtokosai a frissen épült pártházban pöffeszkedtek. Ezt a maszlagot minden május elsején messzire vitték a recsegő mikrofonok, de sem azok nem hitték, akik mondták, sem azok, akik hallgatták. Hogy mennyire, de mennyire így volt, szépen példázza ez az épület és ez a szobor. Az épület, amely azóta volt már Alkotmánybíróság és Államkincstár meg Nyugdíjfolyósító Igazgatóság, és az a hír járja, hogy most, a tér újrarendezése kapcsán, lebontják. És a szobor, melynek – a források szerint legalábbis – még az alkotója is bizonytalan. Van, aki Marosán László, van, aki Kiss István művé nek tartja. E sorok írója, a többséggel egybehangzóan, az utóbbit fogadja el. Vegyük hát szemügyre közelebbről. Munkások, ez a cím, négy, egymás felé forduló férfi, egyforma magasak és körülbelül egykorúak, overallt és kiskabátot viselnek, valamint simléderes sapkát, egyikük szemüveget is, olyasfélét, mint amilyet a hegesztők szoktak. Semmilyen szerszám nincs a kezükben, mozdulatlanul állanak, karbafont kézzel, lábuk alatt valamely különös gyártmány, mely leginkább egy felnagyított legojáték-darabra hasonlít, dugaty tyúrészlet vagy turbinafoszlány, mindegy is, a póz, melyben a szobor hősei birtokba veszik e tárgyat, sokkal inkább a vadászok győztes póza, akik épp most terítették le ősi ellenségüket, mintsem az alkotó büszke kiállása, aki épp most teljesítette túl az éppen aktuális ötéves tervet. Vegyük még hozzá a következőket: a négy alak, részben, mert befelé fordul, részben, mert egy vizes medence közepén áll, a bezártság, a megközelíthetetlenség érzését kelti a nézőben. Ezt erősíti fel a krómacél is, amely középkori lovagokat formáz az angyalföldi melósokból. Nem tudom, mennyire tudatosult az alkotóban (és az avatáskori nézőben), hogy ez, így, voltaképpen paródia, a hivatalos korabeli értékek határozott megkérdőjelezése. A császár új ruhája. Hogy aztán mi dolga lesz ennek a szobornak egy égbenyúló, csupa üveg bankszékház bejáratánál, az már egy másik kérdés. Feleljen rá az utókor, ha akar. Névjegy: Munkások, Váci út 71. Felállítva: 1982 Alkotó: Kiss István Húzd meg jobban!
