Budapest, 2018. (41. évfolyam)
12. szám, december - Kiss Borbála: „Azt hiszem, le kell ülni a téren egy padra.”
szöveg: KISS BORBÁLA 25 Ha Mándy – akkor mozi. Ha Mándy – akkor foci. Ha Mándy – akkor presszó. Ha Mándy – akkor Pest. Hiába határozza el az ember, hogy úgy fog a Mándy-jubileum kapcsán írni, hogy ne a szokásos közhelyeket mondja el, ez szinte lehetetlen. Mert a közhelyek sokszor igazak. De szerencsére már tudjuk azt is, hogy Mándy Iván (ha nem kis szorongással is), de bizony utazott, és nemcsak hogy átment Budára, hanem képes volt a Balatonnál vagy akár külföldön is nyaralni. Aztán azt is, hogy bár legendásan nem szeretett levelezni, mégis gazdag és szórakoztató összeállítás jelenhetett meg nemrégiben vele-róla. Hogy szeretett és tudott beszélgetni az utcán idegenekkel vagy a Keletiben hajléktalanokkal, de boldogan fogadta azt is, ha valaki a Művészben vagy a Lukácsban leült asztalához. Hogy íróként szívesen hallgatta a pincérnők élettörténeteit – gyűjtve az anyagot a cukrászdai elbeszélésekből. Nagyon sok barátja volt, és nem csak irodalmárok: filmesek, képzőművészek is. Például Mácsai István , a festő. Mi kötötte össze őket? Talán a város, melyben éltek. Meg az együtt töltött szilveszterek, vacsorák, a közös nyaralások Szigligeten. Szerette a mozit, a filmeket. Szerepelt is: vagy épp csak feltűnt, átment a színen a Csutak a mikrofon előtt-ben, vagy orvost játszott Szabó István Szerelmesfilmjében. A sorra bezárt kis kopott pesti mozik védelme mellé állt – ki, ha nem ő. Halála előtti utolsó estéjén is Buster Keaton faarcát nézte a Toldi moziban. 1918. december 23-án, Budapesten született. A Jézuska hozta „Jancsit”, ahogy a családban hívták. Az Iván nevet édesapja adta neki, kedves írója, Turgenyev után. De a roko nok, barátok azt mondták, hogy egy rendes magyar kisfiút nem hívnak Ivánnak. Édesapja, Mándy Gyula , „a hírlap nélküli hírlapíró”, különleges figura. Újságíró, költő-író, de még inkább életművész, mindenkit ismert vagy ismerni vélt a korabeli budapesti (nemcsak) irodalmi életben. Remek kapcsolatokkal rendelkezett, megjelent két verseskötete – fia az írói indulását neki köszönhette, segítette tanácsaival a pályakezdő Mándyt. „Nem szívesen emlékszik vissza azokra az időkre, amikor még az apja javítgatta első novelláit. És egyáltalán elmagyarázta, hogy nem kell mindent olyan aprólékos részletességgel leírni. Akár tetszik, akár nem, mégiscsak az apától hallott először a kihagyásos ábrázolásról.” Támogatta terveit, micsoda atyai támogatás az, amikor a16 éves Mándy bejelenti, nem megy többet iskolába (mert hülyeségnek tartja), s erre édesapja azt válaszolja, hogy rendben, hiszen te író vagy! „Akárhogy is, belőle nyílt meg minden. Utcák és terek, kapualjak és udvarok, kávéházak, mozik, futballpályák és szerkesztőségi folyosók. Pincérek és hírlapírók keringtek körülötte. Pengeárusok, ügynökök, ácsorgók és bámészkodók. És nők! Mennyi nő!” Édesanyja, Alfay Ilona az OTI tisztviselő jeként dolgozott, de tőle sem állt távol a lírai tehetség. Egy interjúban mesélte el Mándy, hogy édesanyja az általa elnevezett s e nevekkel jellemzett Tisza Kálmán téri fákról mesélt neki. „Aki a modernségben továbbvitt, az furcsa módon nem az apám volt, hanem az anyám. Ő fedezte fel a téren a fákat és nevezte el Világcsavargójának, Őslinknek, különféle alakoknak látta és láttatta őket. Ebből írtam meg később a Fától fáig című novellát.” Szülei házassága nem alakult szerencsésen, Mándy apjának bohémsága egyáltalán nem illett bele egy „rendes család” életmódjába. Válásuk után eleinte továbbra is édesanyjával élt a Gyár utca 1-ben (ma Jókai utca). Később, már az édesapjával „Azt hiszem, le kell ülni a téren egy padra.” Pontos és egyéni képét írja meg a városnak. Halála előtt nem sokkal írta, ars poeticának is beillő vallomását: Miért írok? Értük. A lerongyolódott házakért. A megvakult ablakokért. Az udvarokért. A gangokért. Az ecetfáért. A sötét kapualjért, ahova az Isten behúzódott. Mándy Iván százéves
