Budapest, 2018. (41. évfolyam)
2. szám, február - Ráday Mihály: Túl az első lépésen – van tovább?
BUDAPEST 2018 február 5 Az Északi Járműjavító már közel tíz éve jórészt üres, a gépeket leszerelték, a csarnokokat – akár régiek, akár újak, akár műemlékek, akár nem – kiürítették, s már arról is lehetett hallani, hogy megszüntetik, felszedetik azt a sínpárt, amely a legendás bázist összeköti a MÁV budapesti, illetve országos sínhálózatával. Remélhetően ez az erősen megkérdőjelezhető elképzelés most újragondoltatik. Hiszen egy közlekedési múzeum, gyűjtemény akkor „működik” igazán, ha egy-egy járműve, szerelvénye időnkét kimozdulhat, s akár a hazai, akár a külország-béli síneken, országutakon útra is kelhet. A főváros ostrománál a területet súlyos károk érték, s nem csak a gyújtóbombák pusztítottak, hanem a visszavonuló német csapatok is: katonáik 1945. január 5–6-án benzinnel leöntötték és meggyújtották a favázas épületeket. De a magyarországi vasúthálózat és vasúti eszköztár elképesztő pusztulásáról itt és most ne essék több szó, legfeljebb annyi még, hogy 1945 júniusában már ismét „teljes gőzzel” folyt a munka a telepen. Nincs módunk felsorolni a telep minden értékét, hiszen a régebbi építmények mellett az itt dolgozók számára volt konyha és étkező, óvoda, raktárak és irodák, különleges hídmérleg-ház, s még egy olyan kertrész is, ahol a legjellegzetesebb vasúti irányító- és jelzőberendezésekből rendeztek állandó kiállítást. Van a telepen egy, az Osztrák-Magyar Monarchia tipikus vasút állomásaira emlékeztető állomásépület is, repkénnyel gazdagon befutva. Építésének éve 1901, s fűtőházi irodaépületként funkcionált. Remélhetjük, megmaradhat. Megállítható-e a pusztulás? A mérlegháznak már nincs szerepe, bár megmaradt. Vannak olyan csarnokok is, amelyeket vagy tizenöt éve kiürítettek, és hagynak folyamatosan pusztulni. A kovácsműhely és targoncatároló fentről és oldalról is ablakozott, világos csarnokában tavaly még a kemencékből is megvolt egy, a másiknak már csak a romjai. Megvoltak a különleges méretű és súlyú „üllők”, melyeknek a sorsa most, 2017 végén teljesedett be. Az épület az operaházi szükségleteket kiszolgáló csarnokok egyikeként kap új szerepet. Az 1900 körül épült műemlék (és üres) szertárépületben tartották korábban, évszázad-hosz szan a javításhoz szükséges alkatrészeket. A múlt házai után néhány újabbról. 1956 után készült el az edző- és hőkezelő műhely, majd hozzá az üzemi laboratórium. 1976-ra épült meg a már említett 11 ezer négyzetméteres műhelycsarnok a forgóvázak és tartozékaik javításához. 1959-ben kezdődött meg a dieselmozdonyok javítócsarnokának tervezése, építése. A 22500 négyzetméter alapterületű, négyszintes irodaházzal kiegészített, 800 személyes öltözőt-mosdót, üzemorvosi és fogorvosi rendelőt is magába foglaló csarnok átadására 1962. július 8-án, a Vasutasnapon került sor az akkori közlekedési és postaügyi miniszter, Kossa István jelenlétében. Ez a mindössze ötven éves, s részben műemléki védettségű csarnok a világháború utáni vasúti ipari építészet egyik kiemelkedő jelentőségű alkotása, amely most múzeumként születik újjá. Jó ideig használaton kívül volt ez is, kivéve – mondjuk – azt a „szemcseszóró” funkciójú vágányt, csarnok-részt, amelybe a legnagyobb mozdony is befért. Ez az épület kap most főszerepet mint a Műszaki és Közlekedési Múzeum központi bázisa. A 2009-ben bezárt, azóta üresen álló Északi Járműjavító, a hazai vasúti jármű- és mozdonygyártás, majd később mozdonyjavítás egykori fellegvára, autentikus múzeumi helyszín. A terület hatalmas, a kihasználatlan épületállomány még sok ezer négyzetméteren kaphatna akár újabb lehetőségeket megújulni – talán éppen múzeumi célra. De új, kortárs épületek megépítésére is van hely elég. Hallottam lelkes mondatokat arról, hogy az igazi különlegesség az lesz, hogy a közlekedés története és muzeális eszközei egy aránylag új, a 20. század második felében, a „szocializmus építésének” idején született csarnokban lelnek otthonra. Azért a több mint százharminc éves Eiffel-csarnok sem lett volna rossz erre a funkcióra – gondolom, s mondom-írom is. Tovább gondolandó rehabilitáció Beszámolónkat fejezzük be a Közlekedési és Műszaki Múzeum vezetőjének közleményéből vett idézettel: „Az előzetes tervek szerint mintegy 30 ezer négyzetméteres múzeumi épületkomplexummal a korábbi városligeti helyszínnél lényegesen nagyobb területen, a nagy járműveink kiállítására is igazán alkalmas, tágas csarnokokban valósulhat meg a Közlekedési Múzeum. Az összesen 7 hektáros területen helyet kaphat a rossz állapotú telephelyeinket felváltó új restaurációs és raktározási központ, dokumentumtár, szabadtéri kiállítás, továbbá akár a nosztalgiajáratok végállomása is. A döntéssel megnyugtatóan rendeződött a Közlekedési Múzeum elhelyezésének ügye és beért a 2016 óta zajló előkészítő munkánk. Az akkor kitűzött céloknak megfelelően sikerült az intézmény 120 éves múltjához, rangjához méltó új, újabb évszázadra szóló víziót és jövőképet adni a Közlekedési Múzeumnak. (...) A döntés óriási lehetőséget nyitott meg az intézmény számára azáltal, hogy a Közlekedési Múzeum fő kiállítóhelye nem a Városligetben, hanem új helyszínen, a korábbi tervekben szereplőnél nagyobb területen, a közlekedési gyűjtemény (vasúti járművek, autóbuszok, villamosok stb.) teljes spektrumú bemutatását lehetővé tevő környezetben valósulhat meg.” A múzeumok hívei és a közparkok védelme érdekében tevékenykedők egyaránt elégedettek lehetnek azzal, hogy így alakult, s legalább egy nagy teher – hogy képzavarral fogalmazzak – lekerült a Városliget vállairól... A BUDAPEST olvasói és Budapest hívei talán reménykedhetnek abban is, hogy a már meghozott döntések más esetben is megváltoztathatók, hogy a Városligetbe, a városi közparkba megépíteni tervezett új épületek és funkcióik követhetik talán a Közlekedési Múzeumot akár az Északi Járműjavító területére, a Népliget közvetlen szomszédságába. S az itt kialakuló „múzeumi negyed” segíthet e városrész rehabilitációjában, megújulásában is. ● A Diesel-csarnok belső tere
