Budapest, 2018. (41. évfolyam)
9. szám, szeptember - Zeke Gyula: EMANCIPÁCIÓ - Százötven éve született Vázsonyi Vilmos
21 nagy mameluk, Tisza párti képviselő, szelíd finom úri ember, schöngeist volt. Ez az én politikai credom (?) mondotta, ha néha, néha, itt ülhetek. Wernert megtűrték a finomsága miatt. Különben nem szerették ott, csak a harczos ellenzékieket. Benedek János az ős humorú igaz izzig vérig 48-as magyar ember meg azt szokta mondogatni. Egye fene, de pompás élvezet Eötvös Károlyt meg Vázsonyi Vilmost veszekedni hallani – meg látni. Látni kellett bizony, mikor két ilyen ős tehetség, hogy tudott szívből egymásnak menni, mikor pedig szívbeli igaz jó barátok voltak. A gömbölyű asztal, a tükör alatt. Milyen kár, hogy egy darab hideg márvány. Izzó, forró szó csaták folytak ott. Gyönyörű tárcák, talán még szebb vezércikkek keletkeztek ott. Hogy lestük a szavukat. Nem vágytunk színházba, szórakozó helyre, de ha este 1⁄2tíz lett szedelőzgöttünk [Sic!], na menjünk az Abbaziába. Az a gömbölyű asztal volt a mi rádiónk. Onnan jött a cultura, a currensismus, a fanatismus. Mert fanatikusan küzdött ottan és nevelt egy új gárdát, két igaz magyar. Mind a kettő telve volt hazaszeretettel, haza imádással, hitték a magyar geniuszt, „öncélok nélkül”. Fájdalom nem érték meg az Abbazia 50 éves születésnapját. Mint visszamaradt abbaziai törzsvendég, én kívánom, adjon az Isten még több ilyen lánglelkű zsenit, akik ott a gömbölyű asztal mellett ülve, ennek a páratlan két nagy eszű lelkes embernek szellemében igyekeznek mint ők is igyekeztek, e szomorú országnak sorsát boldogabbá varázsolni. Eötvös Károly, Vázsonyi Vilmos, humorotok, szellemességtök ott kering, [a mondat innentől áthúzva – Z. Gy.] ott fog keringeni az Abbaziában, amíg csak fennt áll ez a helyiség. Mintha most mondaná Eötvös, hát Viló öcsém, aztán mi is vót ma azon a Polonyi tárgyaláson? Persze szeretnéd tudni pikánsan végződött-e a mai nap. De erről csak azért sem beszélek. Beszéljen rólla akit illet Lengyel Zoltán. Így hát én sem beszélek tovább. Beszéljen mostmár a könyvnek írója. A szót átadja Vázsonyi Vilmosné” A levél írója nem csupán említett két emlékirata és unokája bőséges (család)történeti emlékanyaggal való ellátása okán fontos a számunkra, 1949-es öngyilkossága a Vázsonyiak politikai életműve megszakadásának szimbolikus határpontja is volt. Pontosan tudta, és óriásmonológjában át is adta nekünk ezt ifjabb Vázsonyi Vilmos is: „Ezzel végződött a család terézvárosi története. Miközben temettük, a város tele volt Sztálin hetvenedik születésnapját ünneplő feliratokkal, vörös drapériákkal. Három-négyszáz jobbára idős ember jött össze a búcsúztatásán, és én úgy éreztem, hogy végleg eltemettünk egy korszakot. Máig gyászolom, és soha nem felejtem el a polgári Terézvárost, a polgári Magyarországot, és a civilizált, kulturált, elpusztított vagy elüldözött embereket.” (Hadas – Zeke 2012, 175. p.) Képek forrása: Vázsonyi Vilmos (1935-2008) hagyatéka kortársa és barátja volt Vázsonyi Vilmosnak, de – mint minden későbbi regényalanyát – alaposan ki is kérdezte... Egy további tételszám alatt ott található viszont Vázsonyi Vilmosné egy levele is, melyet Kellér felkérésére 1937. március 5-én írt, egy készülő – bár eddigi kutatásaim szerint meg sosem jelent – emlékfüzet előszavául, amely az akkor fél évszázados Abbazia kávéházat ünnepelte volna. Íme a nyelvi ziláltságában is fontos levél: „Nagyságos Kellér Andor szerkesztő úrnak, Budapest. Continental szálló. Dohány utca Előszó Nem különös-e, hogy éppen én írom az Abbazia történetéhez az előszót. Én, aki még itt maradtam, mint egy letűnt gyönyörű korszaknak, majdnem, hogy utolsó Abbazia kerekasztal – melletti vendége. Bizony csak melletti. Abban az időben az asszonyok csak a távolból figyelhették az okos férfiaknak szavát. Már az is ujjitás volt, hogy általán úri asszony lement a kávéházba. Pedig de nagy élvezet volt, még a távolból is hallgatni őket. Werner Gyula, Gróf Apponyi Albert és Vázsonyi Vilmos A sorozat a MAZSÖK támogatásából valósult meg.
