Budapest, 2018. (41. évfolyam)
9. szám, szeptember - Zeke Gyula: EMANCIPÁCIÓ - Százötven éve született Vázsonyi Vilmos
BUDA PEST 2018 / 09 18 Egy évtized nagy idő, ha húszévesen tekintünk vissza rá, cse kélynek mutatkozik viszont, ha a hetedik évtized (máris vaskos) küszöbén állva fordulunk hátra. Akárhogy is, a feledésre bőven elegendő. Így eshetett, hogy a főszerkesztő úr felkérésére abban a hitben mondtam igent még a tavaszon: most írok először Vázsonyi Vilmosról a BUDAPEST számára. A lomhán ébredő kétely azonban har madnapra bizonyossággá érett: az olvasó a 2008-as esztendő júliusi számában (7–8. p.) találja Emlékbeszéd Vázsonyi Vilmos szobránál, halála nyolcvankettedik évfordulóján című írásomat – pontosabban a Westend üzletház tetőkertjében az akkori kerületi önkormányzatáltal állított szobor mellett elmondott emlékbeszéd írott változatát. Mégsem pusztán a szellemi fejlődésre való csökönyös képtelenségem és az ismétléstől való ugyancsak csökönyös ódzkodásom okán kérem olvasóimat, hogy e mostani szöveget avval a tíz év előttivel együtt olvassák. Két kevésbé önző okom is van erre. Az első az, hogy az ott leírtak az utolsó szóig érvényesek maradtak, tárgyi és emlékezetszerkezeti értelemben egyaránt, a másik pedig, hogy megjelenés előtt a maga (holtig udvarló) nemében és társadalmi-szellemi tereiben nem kevésbé fontos, hasonnevű unoka, Vázsonyi Vilmos (1935–2008) finoman hangolt fülén is átmentek. Az az év ugyanis nem csupán a múlt századforduló előbb háttérbe szorított majd szinte mindenestől elfeledett demokrata politikusa születésének száznegyvenedik esztendeje volt, de a csillámló szellemű, különös életű unoka halálának éve is. Betegségei miatt hónapok óta nem találkoztunk már akkor, ám a szöveget telefonon át „korrektúrázta” nekem, így a csak ott közölt család- és köztörténeti töredékek az ő emlékezetének szűrőjén is átmentek. Néhány beavatott párizsi rokont és barátot nem számítva senki nem tudta, mire készül. Külső segédlettel végbevitt öngyilkossága (számos bürokratikus akadályt maga mögött hagyó) utolsó tetteként 2008. november 13-án hajtotta emancipáció Százötven éve született Vázsonyi Vilmos 1867: XVII. tc. 1. §. „Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egy aránt jogosítottaknak nyilváníttatnak. 2. §. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik.” A két rövid mondat, száz évek küzdelmeinek lezárása, amely küzdelmek során a magyarországi zsidóság emancipációjáért érvelt, tárgyalt, s tett konokul újabb és újabb lépéseket. 1867. december 27-én az uralkodó szentesítette a törvényt, amely 1868. január elsejével – százötven esztendeje – hatályba lépett. Olyan új helyzetet teremtve az ország s Budapest izraelita vallású polgárainak, amelyben nem volt többé kérdés, van-e bármi jogi természetű akadálya annak hogy kiteljesíthessék tehetségüket. Hogy elismerést szerezzenek maguknak, olykor nemzedékek óta itt élő felmenőiknek, hogy beírják nevüket egy szakma vagy éppen a város közössége, akár a nemzet történetébe, hogy fiaik, egzisztenciájuk örökösei, fényes pályát futhassanak be. Az utolsó felvételek egyike
