Budapest, 2018. (41. évfolyam)

9. szám, szeptember - Zeke Gyula: EMANCIPÁCIÓ - Százötven éve született Vázsonyi Vilmos

szöveg: ZEKE GYULA

19

zett unokára is emlékeznünk kell és érdemes. (A család történetével is foglalkozó, a közelmúltban megjelent két kötetemet e történeti emlékmunka részének tekintem. Hadas Miklós

szociológus barátommal hat éve tettük közzé az unokával készült, mintegy száz órányi interjúból összeállított óriásmonológot: Egy fölösleges ember élete – Beszélgetések Vázsonyi Vilmossal. Budapest, 2012, Balassi Kiadó, 415 p., 48 p. ill. Alább: Hadas – Zeke 2012. Vázsonyi Vilmosné férjéről és a korszakról szóló emlékezését 1931-ben jelentette meg Az én uram címmel. Ennek kiegészítéseként íródott az a gépiratban maradt szöveg, melyet Sipos And

rás kollégámmal és barátommal jelentettünk meg három évvel ezelőtt. Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt... Emlékirat 1947-ből. Budapest, 2015, Budapest Főváros Levéltára, 238 p.)

Az amúgy nagyon is fontos és izgalmas politikatörténet engem önmagában sosem érdekelt eléggé ahhoz, hogy kutassam, és szakszerű módon hozzá is szóljak. Úgy látom azonban, hogy az eddig megjelent munkák – bizonyára ezúttal sem egészen függetlenül a közelmúlt politikai viszonyaiból „leszivárgó” elvárásoktól – messze nem tárták fel a maga mélységében Vázsonyi Vilmos politikusi tevékenységének mibenlétét és jelentőségét. E hiány és féloldalasság ráadásul több évtizedes múltra tekinthet vissza, hisz személyének és politikai értékvilágának peremre sodródása már az életében, az 1918–1920-as trauma-sorozatot követő években megkezdődött. A politikai gondolkodásának alapját képező legitimista szabadelvűség a történelmi Magyarország összeomlásával mindörökre talaját vesztette, a (nagy)városi ipari és kereskedelmi kisegzisztenciák önállóságára és gyarapodására épített demokrataság ethosza pedig darabokra zúzódott a visszaépülő rendies szerkezetek és a monopolisztikus irányba forduló kapitalizmus együttes nyomása alatt. Az első világháborút megelőző két évtizedben a reformkori szabadelvű gondolatból szervesen elágazó nagyvárosi demokrataság épp társadalmi tartalma miatt (vagy épp csak: mert volt társadalmi tartalma) jutott politikai pária-státuszra a függetlenségi és a kiegyezés-párti elitek látványos, ám a társadalom tényleges problémáira és az országot fenyegető veszélyekre vak parlamenti csatájában. A két világháború közt e pária-státusz tartalma nagyot változott: ezúttal a jobboldal, a keresztény kurzus egymástól igen távoli rétegeket összefogó jobboldaliságának zsidóellenessége és a részben emigrált, illetve megmaradt baloldal doktrinersége közé szorult afféle politikai zárványként. S ráadásul, amint ismeretes, 1933-tól már mind a le egy Zürich környéki szállodában a méregpoharat. Mivel gyermeke (több okból sem véletlenül) nem volt, személyében végleg lezárult a polgári kor egy ugyancsak több nézetben paradigmatikus magyar zsidó családjának története. Amikor tehát a valahai Vázsonyi Vilmosra, az izraelita felekezet 1895-ös recepcióját állhatatos publicisztikájával nagyban előmozdító hírlapíróra, az országos jelentőségű pereket eldöntő nagy tehetségű ügyvédre, a pártalapító demokrata politikusra, majd az 1917–18-as évek zsidó hitéből (ilyen szinten elsőként) ki nem tért igazságügy-miniszterére emlékezünk, óhatatlan az ugyancsak öngyilkos és saját jogán is több okból figyelemre méltó feleségre, Szalkai Schwartz Margit

ra (1877–1949), fiukra, a nácizmus áldozatául esett demokrata politikus utódra, Vázsonyi János

ra (1900–1945), valamint a fönt megidé

Holtában is csatázott a szellemiségét őrző párt szavazataiért az 1930-as fővárosi választásokon