Budapest, 2018. (41. évfolyam)
9. szám, szeptember
BUDAPEST A VÁROSLAKÓK FOLYÓIRATA Pro Cultura Urbis díj 2007 XLI. évfolyam, 9. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam: 1945-1947 Szerkesztő: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV–XXVI. évfolyam: 1966-1988 Szerkesztő: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Főszerkesztő: Buza Péter Olvasószerkesztő: Saly Noémi Szerkesztőbizottság: Angelus Róbert, Bojár Iván András (Épített világ) Buza Péter, Hidvégi Violetta, Kirschner Péter, N. Kósa Judit (publicisztika), Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Török András (Simplicissimus Budapestje) Facebook oldalunk szerkesztője: Vadász Ágnes A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztőség levelezési címe: 1054 Budapest, Honvéd utca 3. budapestfolyoirat@summa-artium.hu www.budapestfolyoirat.hu Kiadja a Summa Artium Nonprofit Kft. Felelős kiadó: Török András 1054 Budapest, Honvéd utca 3. Telefon és fax: 318-3938 Lapigazgató: Szűcs Andrea A BUDAPEST partnere a Városháza Kiadó Kiadóvezető: Csomós Miklós Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 1088 Budapest, Szabó Ervin tér 1. Telefon: 411-5000 Terjesztés: Magyar Posta Reklamáció: 318-3938 Tördelés: Görög Gábor Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1033 Budapest, Szőlőkert utca 4/a Telefon: 577-6300, fax: 577-6362 ISSN: 1785-590X Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 Címlapon: Borban az igazság – de kié? (2. oldal) Fotó: RIC A hátsó borítón: Tóni bá’ a zuglói kádi (5. oldal) BUDAPEST időszámítása éppen olyan, mint a világ bármely más pontjáé. Harminc év itt is egy emberöltő, a kilincset egymásnak adó nemzedékek közös emlékezetében „mindig”-nek tűnik az, ami három évtizede is nagyjából ugyanúgy volt, mint ma. Budapest bizony kevés híján harminc éve pont úgy működik, ahogyan ma ismerjük: huszonnégy lényegében egyenrangú önkormányzatra tagoltan, az erős kerületeknek kiszolgáltatott Fővárosi Közgyűlés által irányítva, miközben a kerületek és a város élén is egy-egy olyan politikus áll, akit a polgárok megválasztottak. Érthető tehát, hogy a város lakói számára ez a megszokottság egyben érték is. Ami „mindig” így volt, az már állandóságot sugall, ahhoz érdemes ragaszkodni, és az sem csodálni való, hogy bármilyen gyökeres változás – például a Fővárosi Közgyűlés közvetlen választásának megszüntetése vagy az ötlet, hogy a főpolgármestert a kormány nevezze ki – óhatatlanul szorongást szül: jó lesz ez nekünk? Mi a célja a módosításnak? Pedig valóban úgy van, hogy a főváros csak az utóbbi huszonnyolc évben működött és épült fel az általunk ismert módon. Három, egymástól gyökeresen eltérő modell előzte meg a mostanit, és ebben a négyben csak egy dolog volt közös: hogy a mindenkori kormány folyvást a fővárosi beruházások és a döntéshozatal fölötti befolyása erősítésére törekedett, Budapest pedig mindig is igyekezett államként viselkedni az államban, a lehető legjobban tágítani kompetenciáinak határait. Kis híján másfél évszázaddal ezelőtt, amikor létrejött az egységes főváros, még mintha Budapest állt volna nyerésre. Az Osztrák-Magyar Monarchia vorschriftos közigazgatási rendjéből csak az erős és feltörekvő magyar főváros lógott ki azzal a különlegességével, hogy itt a polgármester állami ellenőreként dolgozó – a főispánnak megfelelő, az uralkodót képviselő – főpolgármestert is választották: a törvényhatóság szavazta meg a király három jelöltje közül. Ugyancsak a város különleges státuszára utalt, hogy az akkor négyszáz fős közgyűlés felét kitevő nagyadózók, a virilisták is szavazás útján, a polgárok voksaival kerülhettek be a közgyűlésbe. Az első világháborút, pontosabban a Tanácsköztársaság rendkívüli megrázkódtatást jelentő 133 napját követően azonban fordult a kocka, és Horthy állama két és fél évtizeden át arra törekedett, hogy minél inkább befolyása alatt tudja tartani Budapestet. Az 1920-ban sebtében, képviselői indítványra megszületett új fővárosi törvény megszüntette a virilizmust – így igyekezve minél kevesebb (zsidó) polgár közvetlen beleszólását engedni a város ügyeibe –, majd a következő évtizedben lépésenként szorította le a közvetlenül választott (így kivédhetetlen módon akár liberális vagy éppen szociáldemokrata) városatyák arányát a hivatalból tag képviselők javára. Ahogy az első két korszakban, úgy az 1950-es tanácstörvény életbe lépése után sem változott az a gyakorlat, hogy a kerületek csak elöljáróságokként, tényleges döntési jogkör nélkül működtek. Mi több, megmaradt az a szokás is, hogy a közgyűlés (immár Fővárosi Tanács) vezetőjét a tagok saját soraikból, maguk válasszák meg. Kétségtelen visszalépés volt azonban, hogy a tényleges döntéshozó testület nem az évente négyszer ülésező tanács, hanem a tagjai közül gondosan kiválogatott végrehajtó bizottság volt. Nincs abban semmi meglepő, hogy a rendszerváltáskor mindennek a tagadását, a valódi önkormányzatiság életbe léptetését igyekezett megvalósítani az új hatalom. Minél közelebb akarták vinni a döntéseket azokhoz, akiknek a mindennapjait befolyásolja egy-egy határozat: ennek következményeképpen jöttek létre az erős kerületek és – az elmélet szerint legalábbis – a velük kooperációban működő, a kerületi akaratokat összefogó és összefésülő főváros. Hogy mindez nem így történt, az nem a jó szándékon, hanem az ország pártpolitikai szétszabdaltságán, az örökölt és szerzett párbeszédképtelenségen múlt. Végignézve a főváros történetén, az egyértelmű: a rendszert reszelgetni lehet, de megjavítani csak egy olyan újratervezéssel, amelynek során a tervező nem hatalmi, hanem működési szempontból szemléli a célját. Kerületek és főváros, főváros és állam hatékony együttmunkálkodása nélkül Budapest nem evickélhet ki abból a gödörből, ahová már jócskán beszorult. 1870 után a nagyberuházások terén a paritásos alapon, egyenlő állami és fővárosi részvétellel felállított Fővárosi Közmunkák Tanácsa adott egy működőképes mintát az efféle együttműködésre. Ez azonban nem szükségképpen az egyetlen üdvözítő megoldás. Már a feltehető és feltételre érdemes kérdések sora is izgalmas. Hány igazgatási egységből álljon Budapest? Milyen befolyásuk legyen a döntéshozatalra a pártoknak, a civileknek vagy éppen az itt munkahelyet teremtő „viriliseknek”? Az önálló vagy az állami rendbe illeszkedő gazdálkodás-e az inkább üdvözítő? Ki döntsön a fontos városépítési kérdésekről? Egyáltalán: milyen legyen a következő másfél évszázad, milyen az álmainkban szereplő BUDAPEST?
