Budapest, 2018. (41. évfolyam)
8. szám, augusztus - Farbaky Péter: HULLÓ FALEVÉL - Moholy Nagy szerelme
BUDAPEST 2018 / 08 14 Odesszában, kórházi napjaiban rajzolta ezt az önarcképét Austerlitz Júlia Fő utcai házuk udvarán A tánciskolai partner, Az Estet olvasó Ákos öccse társaságában Ez a három rajz közös keretben függött Júlia szobájában, a Lövőház utcában. Moholról kapta az elsőt 1914. január 13-án Laci pesti egyetemi skicce alapján. Szövegét a levelekből válogató keretesben olvashatják („Ne hogy azt mondja” – az első szavak). A rajznak van aláírása is: „Kollegina tanulmány a bölcsészeti fakultásról”. A háttal álló katona rajzánál felirat magyarázza, miért fordít hátat Juliskájának Nagy Laci zászlós: „Jaj, de haragszom még!”. Örkényből, a kiképző táborból ugyancsak neki küldte el a harmadik lapot, „kézcsók, Laci” szöveggel és karikatúra skiccekkel. (Nagy Levente mindhármat látta) életében, az idehaza nem létező műkereskedelemben Moholynak nem volt ára. Kivitték Európába, eladták, Józsi pedig hazautalta az árát. Lássuk hát (a képaláírásokban), mi az, amit – a hagyatékban megmaradt másolat alapján – megmutathatok a BUDAPEST hasábjain. A cikknek ez a része forrásértékű, még ha ezek a „reprodukciók” igen gyenge minőségűek is. Az „A. Juliskának” dobozban egyébként van néhány olyan is, amelyről nem maradt ránk a hagyatékban (se) másolat, de látta s leírta azokat Nagy Levente. Ülő katonáról készült az egyik, az Apostolok vendéglőről egy másik (Hevesy Iván és Zsolt Béla is aláírta), a szintén az Apostolokról skiccelt rajzát 1915. január elsején küldte el „Austerlitz vagy Róth” címzéssel. Utóbbi képaláírása: „Budapest, éjfél, Mátyás pince” (Az aláírók Zsolt Béla, Hevesy Iván, Komjáthy Aladár – meg Laci). 1916. december 12-én kelt az a tábori levlapja, amelyen „A kis tótocska” aláírt rajza látható, kiegészítve egy mondattal: „Nagyon köszönöm kedves sorait.” Lengyel László művészettörténész szerint idehaza még a nyolcvanas években sem volt piaca Moholynak. De virágzott a főleg Európát célzó, Amerikát is elérő feketekereskedelem. Meggyőződése, hogy a tábori levelezőlapok a sokoldalú, sok műfajú művész értékelésének elidegeníthetetlen elemei. Minden élethelyzetben rögzítette friss benyomásait, s az ezeket jellemző gondolkodásmód szervesült életművében. A kevés, ami a miénk Nagy Laci Bácsborsódban született 1895-ben. Édesapja jószágigazgató volt a Latinovits birtokon. A latifundiumot a 18. század első felében alapította a família, Baja központtal a régi Bács-Bodrog északi részén (Latinovits Zol tán birtokszerző őse a nemesek soraiba emel kedő Latinovits Péter ). A Nagy gyerekek – Laci, Ákos és Jenő – nem sokáig élvezték a család védelmező erejét, apjuk életmódja több volt mint szertelen. Adósságai elől a 20. század elején Amerikába hajózott. Soha többé nem hallottak róla. A gyerekeket nagybátyjuk, Guszti bácsi, a vagyonos moholi ügyvéd veszi magához. Laci s testvérei 1912-ben felköltöznek Budapestre. Több mint egy esztendőn át laknak a Keleti Károly utca 25. szám alatt, egy hónapos szobában, ahonnan a Mészáros utca 12-be költöznek tovább. Nagy Laci 1913-ban Szegeden az állami főgimnáziumban érettségizik. Ősztől joghallgató Pesten. A második tanévet már nem kezdi meg: bevonul katonának. 1914 decemberében a monarchia örkényi kiképző táborában, 1915-ben Pesten, az Andrássy laktanyában készítik fel a frontszolgálatra, 1915–16 telétől zászlósi rangfokozattal tüzérségi megfigyelő. Pontos tereprajzaival, térképeivel tűnik ki mindenkori állomáshelyén, munkáját parancsnokai nagyra értékelik. Annak idején csak a legkeservesebb erőfeszítések árán sikerült annyi pénzt összegyűjteni, hogy egy lovat vehessenek: ez volt a feltétele, hogy a tüzérséghez vonulhasson be. 1929-ben publikálták néhány bekezdésnyi háborús visszaemlékezését: „...a visszavonu láskor történt, véget nem érő menetelés után, felázott talajon, térdig érő sárban, az arcunkba csapó szél és jégesőtől szinte vakon, minden egyes lépés inkább zuhanás mint haladás – nem bírtam továbbmenni. Ott, magamra maradtam a sötétben, a nyílt mezőn, teljesen kimerülten. Egyszercsak ott termett a lovam. Sírva fakadtam, megcsókoltam és elöntött az öröm. Szigorúan véve sohasem voltam mélységesen boldogtalan.” 1917-ben megsebesül, Odesszában, majd Szegeden ápolják. A háború véget ér, leszerelik. Semmi köze sincs s nem volt soha a baloldali aktivizmushoz, tizenkilencben sem vállal semmiféle hivatalt, a Tanácsköztársaság bukása után mégis – örökre – elhagyja Magyarországot. Bécs, majd Berlin, ahol megkezdi művészpályáját És mindazt, ami akkortól történik vele, körülötte s általa, feltűnő terjedelemben tárgyalja a világ művészettörténeti hulló falevél
