Budapest, 2018. (41. évfolyam)
7. szám, július - Simplicissimus Budapestje
BUDAPEST 2018 / 07 18MÁS kor – másként BUDAPEST 2018 / 07 18 Simplicissimus Budapestje BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA Jókai Mór Hajdani hangos Budapestje Sokunk becses olvasmánya Jókainak ez a 75 éves korában írt tárcája, amiben azt eleveníti fel, hogy miket hallott fiatalon, amikor felkerült Komáromból Pestre. Így kezdődik: „Mikor a dél-olaszországi fővárosokat végigjárta az ember, ahol úgy kiabálnak az utcán, mintha fegyverbe szólítanák a lakosságot a hitetlenek ellen; pedig csak paprikát meg paradicsomot árulnak, s aztán visszakerül a kéjutazó a magyar fővárosba, szinte meglepi az a csendesség, ami itthon minden utcát, piacot betakar. Hajh, nem így volt ez a hajdani boldog időkben, amikor én Pestre fölkerültem ügyvédbojtárnak, akit még akkor jurátusnak híttak. Csak Pestről beszélhetek, Budára nem jártam. Ott csendesség volt. Annál több volt a hang Pesten. Már korán reggel hangzott a kapuban a milimári leány csengő szózata: „Káfnz a Mili, oder a gutsz Obersz.” Utána következett a homokáruló asszony erősebb hangja, mélabús akcentussal: „Káfnz Szóond!” Mert homokra nagy szűkség volt akkor. Bizony nem eresztették ám be a parkettet viaszkkal, s nem kefélték fel csuszamlásra, hanem behintették a pallót tisztességesen szép apró homokkal, hogy tiszta legyen a szoba...” Elképesztő Jókai memóriája, hányféle pesti hangra, kiabálásra emlékszik. És volt is mire emlékezni – Pestben akkor még volt valami archaikus, szinte középkorias. A kereskedelem nagy része a nyílt utcán zajlott. Complicatus gyermek- és ifjúkora Velem szöges ellentétben Complicatus Budán töltötte gyerekkorát és gimnazista éveit. Megmutattam neki Jókai írását és kifaggattam fiatal éveiről. Nem kellett neki kétszer mondani, szívesen kötélnek állt. Mi a legkorábbi városi emléked? Az, ahogy Agárdról visszajövünk Budapestre, a XI. kerületi Lágymányosi utcába. Mint gyerek az egész nyarat Agárdon töltöttem, a nagyszülőknek volt ott nyaralójuk, de egy-egy ízben föl kellett jönni a nyár közepén – az nagyon furcsa volt. Este meleg volt, az utcában mindenütt nyitva voltak az ablakok, ezért kihallatszott a rádió meg az emberek beszéde, megtelt hangokkal az utca, mindenféle fények villództak, alig bírtam elaludni. A legkorábbi hang? A jeges, amikor nyáron jött a lovas kocsijával, és ordította, hogy „Itt a jegeeees!”, meg az ószeres, aki azt kiabálta: „Ruhát, cipőt, tollat, varrógépet, mindent veszek!” Verklis is volt, akinek le kellett dobni kis papírba csomagolt pénzt, a nagymama szerint azért, hogy elmenjen, nem azért, hogy tovább muzsikáljon. Az újságos rikkancs, aki délután artikulálatlanul kiabálta, hogy „Eeestudes” – azaz Esti Budapest, így hívták a szocialista bulvárlapot, a pártbizottság lapját. 56-ra mennyire emlékszel? Elég jól, majdnem 11 éves voltam. Október 22-én kedden délután készülődtem a másnap induló buszos osztálykirándulásra (negyedik általánosba jártam), de estére világossá vált, hogy nem mehetek, és persze az egész kirándulás elmaradt. Otthon nagy ujjongás, felszabadult öröm fogadta a forradalmat, folyton a rádió körül álltunk, az Egmont-nyitány ment reggeltől-estig, hallottam Nagy Imre meg Mindszenty beszédét. Aztán november 4-e után a tankok dübörgése hallatszott az utcakövezeten a házunk előtt, az félelmetes volt. Egy napot a pincében töltöttünk az óvóhelyen: furcsa volt, hogy mindenki milyen hamar megtalálta a helyét és a létformáját ott lenn – persze, hiszen csak 12 éve volt annak, hogy az ostrom alatt heteken át itt laktak. Rezső bácsi és a felesége, idősebb gyermektelen házaspár, kártyáztak a saját pincerekeszükben, ami léckerítéssel volt elkülönítve. Mivel éjszakára elült a lövöldözés, úgy döntött a családunk, hogy visszamegyünk a IV. emeleti lakásba, de a hallban ágyaztunk a földre és csak négykézláb volt szabad járni a lakásban. Rettentő izgalmas volt. Mesélted, hogy jártatok a Gellértbe ebédelni hétvégén, ahol apád, a képviselő mindig „a legjobb asztalt” kapta. Milyen volt az akkori elegancia? Meg kell mondanom, apám már jóval a képviselősége előtt, a 40-es és 50-es években is nagy respektusnak örvendett a Gellértben. Ismert színházi ember volt, sokáig nőtlen, szívesen evett-ivott éttermekben, a Gellértet különösen szerette: a felső, elegánsabb éttermet, és az „alsó Gellért”-ként emlegetett sörözőt is. Elegáns hely volt a Gellért, feltűnően kirítt az akkori szürkeségből. Jártál-e külvárosban? Igen, itt-ott. Szerettem csatangolni már 10–12 évesen, elmentem villamosokkal a végállomásig meg vissza, térképet is kaptam, azon előre megnéztem, merre menjek. Azért leginkább Budát ismertem, a Kelenföldi pályaudvar környéke akkor még nagyon külvárosias volt, ott laktak a Deák Feri bácsiék, néha vitt hozzájuk a nagymama, csirke is volt meg nyúl. Budafokra, Nagytéténybe is kimentem a HÉV-vel, hiszen onnan indult a Körtérről. Volt pénztár a tér közepén a Gombában, retúr-gyerekjegyet lehetett venni. Aztán gimnazistaként a Közvágóhíd mellé kellett járnunk szerdánként – tanítás helyett! – úgynevezett „politechnikára”, mert a párt úgy döntött, hogy a gimnazistáknak is meg kell ismerkedniük a fizikai munkával. Egy ronda teherautó-javító üzembe voltunk beosztva, ahol nemigen tudtak velünk mit kezdeni, elfecsérelt idő volt az egész. De élménynek élmény volt, reggel 7-re kimenni a Vágóhídhoz, a nejlon-talponállók és sáros villamosok közé. Hogyan mentél naponta a Toldyba? A 9-es villamossal a Bertalan utcától a Batthyány térig, ott fölgyalogoltam a csarnok mellett a Franklin lépcsőn. Sokszor késtem, és amikor lihegtem fölfelé a lépcsőn, azt latolgattam, hogy olyan iskolába kéne járnom, amely gödörben helyezkedik el, hogy reggel lefelé lehessen rohanni... A 9-es sűrűn járt, de gyakran bedugult, néha három–négy 9-es is egymás mögött ácsorgott: ilyenkor a nyitott kocsiperonról leugorva előre szaladtam az eggyel előbbi villamosra, aztán a következő megállóban ugyanígy. Mikor negyedik gimnazista voltam, megindították a 86-os buszt, ez ott állt meg nálunk a sarkon, többször próbálkoztam vele, csak ez meg ritkán járt.
