Budapest, 2018. (41. évfolyam)
1. szám, január - Elek Lenke: ÖTVEN ÉVE - Pezsgőt iszik fenn a hold
BUDAPEST 2018 január 19 Lencse, nyakra-főre A szorgos kamaszlányok otthon már délután elkezdték főzni a lencsét, a receptet csak úgy gondolták-hallották-olvasták, nincs internet és millió gasztroblog, ahol mobiltelefonnal bélelt tenyérből utána lehetne nézni. Budapesten szinte kötelező volt a lencse, bár az ország más vidékein, például az Alföld egyes részein, nem volt jellemző, hogy szilveszterkor ezt főzzék, kevéssé tartották elegánsnak, inkább a szegényasszony ételének számított. A lencse olykor fegyverként is szolgált: emlékszem olyan házibulira, ahol a dajdajt megelégelő háziasszony-feleség dühében leöntötte forró lencselevessel a csalós-kikapós férjet. Lesz-e elég virsli? Ez olyan alapvető, szinte kötelező kérdés volt egy decemberi tévériportban, mint az, hogy lesz-e elég sör nyárra? Mintha ez az időjárástól, sáskajárástól vagy más természeti csapástól függött volna, és nem az élelmiszeripari üzemek igazgatóinak szándékától, netán a hatalom akaratától. Merthogy egyébként disznó volt elég... Malac is akadt, bár fényes-bőrös-sörrel locsolt sült állagút inkább csak elegáns éttermekben, szállodákban tudtak produkálni a profi séfek. Hogy hányan fogták meg a farkát nem tudni. A virsli nem volt ennyire puha és azonnal szétmálló, igaz, nem volt benne annyi szója meg pótlék, viszont több hús. (A húsmasszát még nem műanyagba töltötték, merthogy az nincs feltalálva, az adalékanyagok akkor még ismeretlenek, vagy drágábbak, mint a valódi töltelék.) Jobb családoknál már akadtak hűtők, igaz többnyire fagyasztó nélkül, de nagy hidegek esetén az erkély is megtette, itt kuksoltak dobozban a virslik, amíg bele nem ugrottak a fazékba. Mustár, az volt bőven, ráadásul jóízű, valódi, a házibulik vége felé a natúr mustáros fehérkenyér járta, rafinált lazacos, libamájkrémes kanapé-szendvicskék, sajtos-magos falatkák helyett erre is jól lehetett inni. A középkorosztályból a jómódú „pestiek” jelentős része társaságban, éttermekben, szállodákban mulatott. A flitterek, sípok, trombiták, kis színes, háromszög alakú papírsapkák szinte minden akkor készült fotón jól láthatók – ezek is a kedélyt voltak hivatva emelni. Ez a színészhaknik, az élő műsorok nagy korszaka, amikor egy-egy éjjel olyan sok helyre hívták meg az énekest vagy a komikust, hogy előfordult, véletlenül kétszer is beállított ugyanoda. Akik nem jutottak el társaságba, és ők voltak persze többen, azoknak a kabaréműsor volt egyenlő a szilveszterrel. Voltak, akik a rádiókabarét hallgatták, bár azt már másnap megismételték, de a többség a tévét nézte, szinte kötelezően. Még nem volt videó, hogy felvegyék a műsort, hogy majd később lejátsszák. Ami nélkül nem volt szilveszter Aki számított, az feltétlenül szerepelt, már nyáron kezdték írni, szervezni, bár sokszor az utolsó nap is változtattak rajta. A pártvezetés időben meghallgatta az adást. Kicsit szabadabban beszélhettek forrás: FORTEPAN – Nagy Gyula forrás: FORTEPAN – Nagy Gyula
