Budapest, 2017. (40. évfolyam)
3. szám, március - Elek Lenke: ÖTVEN ÉVE - Mit rákentek a századok
BUDAPEST 2017 március 4 így végül többszöri próbálkozásra a Kálvin téri református templomban gyűltek össze. A gyászmise után a tömeg koszorúzni indult, előbb a ferencvárosi, majd a kerepesi temetőhöz, de itt is katonák állták az útjukat. Az események végül odáig fajultak, hogy míg a tömeg a kerítésen át koszorút dobott a temetőbe, addig a katonák előbb szuronynyal próbálták visszatartani az addigra már több száz fősre duzzadt tömeget, majd tüzet nyitottak. A sortűzben hárman sérültek meg, egyikük, Forinyák Géza joghallgató két héttel később belehalt a térdlövésébe, ezzel pedig utólag is március 15-e mártírjává vált. A diák temetése április elején az egész fővárost megmozgató hatalmas rendszerellenes tüntetéssé duzzadt. 1860 után rendszeressé váltak az ellenzéki koszorúzások, de voltak – nem kevesen – akik a megbékélésre vágytak. 1867-ben, a kiegyezés után az ünnep előestéjén már fáklyás felvonuláson ünnepelték a szabadságharcot vérbe fojtó Ferenc Józsefet, az új magyar kormányt, és az alkotmány helyreállítását. Munkanap és tanítási szünet Ugorjunk száz évet! Az 1956-os forradalom leverése után március 15. félelmetessé vált a hatalom szemében. Azt talán kevesen tudják, hogy Kádár kormányzata 1956 decemberében rendeletileg visszaadta március 15-e nemzeti ünnep rangját, de 1957-ben öt nappal az ünnep előtt, mégis megint munkanappá nyilvánították, csak az iskolákban volt tanítási szünet, A Márciusban Újra Kezdjük reális és félelmetes fenyegetésnek tűnt a hatalom köreiben. Milyen hétköznapi-társadalmi környezetben, kontextusban ünnepeltük, ha szolidan is, március 15-ét – mondjuk 1967-ben? Polbeat fesztivál, Riporter kerestetik, villanykapcsolós szavazással, víkendház-építés kalákában, Trabant-várás. Ugyanakkor a Magyar Írószövetség Székházában áprilisban már happeninget szervez Altorjay Gábor és Szentjóby Tamás, Erdély Miklós versét Altorjai Sándor mondja el. A Fiatal Művészek Klubjában, olykor elhangzik – persze „importból” – a Nyugaton is újdonságnak ható performance szó is. Minderről Kádár elvtársnak nem nagyon van fogalma, a besúgói jelentések többnyire megállnak az illetékes belügyi-pártbizottsági szintnél. A Fényes Adolf teremben Kassák-kiállítást nyit Major Máté – önköltséges alapon –, hogy ez akkor mit jelentett, nem tudni pontosan, de tény, hogy a hatvanas évekbeli vezetés nem kedvelte Kassák modernizmusát. Az aznapi újságokat fellapozva láthatjuk, hogy nagy terjedelemben veszik át a nyugati társadalmak tiltakozását a vietnami háború miatt. A Szovjetunió bevallja első űrkudarcát – úgy látszik, ezt már nem lehetett teljesen eltitkolni a NASA előtt. Áru is van, persze banán csak karácsony előtt, és sok a panasz a minőségre. A Fővárosi Tanács március 15-i ülésén (munkanapról van szó!) a meghívottak beszámolnak arról a tarthatatlan helyzetről, hogy a kenyerek és péksütemények 20 százalékának kifogásolható a minősége, bár egyre kevesebben vizezik a tejet, ami viszont kis kiszerelésben nem kapható. A jegyzőkönyv részletesen szól az áruk, főleg az élelmiszerek javításáról, annak fontosságáról. Viszont Magyarországon már nem lehet senkinek éhen halnia. Március 15. mint ünnep egyébként nem szerepel a napirendi pontok között. Visszapillantó, a közelmúltból Hogy látja mindezt utólag, a rendszerváltás után Pető Iván? Ahogyan az a neten olvasható, 1967 „a Kádár-korszak egyik legjobb éve, mármint a rendszer szempontjából. A forradalom, a megtorlás kollektíve elfelejtve. A szocializmus örökkévalónak látszik, míg a nyugati világ komoly politikai gondokkal küzd. Magyarországon a szocializmus alapjai már lerakva, cél a teljes felépítés; a Szovjetunió már építi a kommunizmust, de hogy ezek a szakaszhatárok mit jelentenek, azt csak az okkult kérdésekkel foglalkozó pártideológusoknak, meg legfeljebb az egyetemek kötelező tudszoc (tudományos szocializmus) kurzusai hallgatóinak kell tudniuk. ... Van viszont reális perspektíva, ma úgy mondanánk, jövőkép, e pillanatban éppen a gazdasági reform 1968-as sikeres bevezetése és természetesen az aktuális (harmadik) ötéves terv, illetve az éves terv teljesítése. (...) Egyáltalán, olyan normális minden, nincsenek teljesíthetetlen követelmények, kiismerhetők a viszonyok, biztonságos, kiszámítható az élet, a jövő. 1967 a többség számára egy év a sok hasonló közül. Kisebb-nagyobb hétköznapi örömök, bánatok, a megváltoztathatatlannak tűnővel való együttélés, esetleg éppen az ezzel való perspektívátlan szembeszegülés éve, illetve mindezeknek valamilyen keveréke – miként a Kádár-korszak nagyobb része. Vannak viszont, akik biztató, új jeleket látnak. Lehet bízni a gazdasági reform változásokat indukáló hatásában, és a szocialista országok megszokott bornírt-BUDAPEST 17-03.indd 4 2017.03.08. 15:23:01
