Budapest, 2017. (40. évfolyam)
2. szám, február - Jolsvai András: SZOBORPARKŐR - Úr ír
BUDAPEST 2017 február 27 Úr ír szöveg: Jolsvai András, fotó: Tanyi Adrienne SZOBORPARKŐR Fogadjunk egy pitli meleg szurokba (ahogy boldogult nagyatyám mondaná), hogy tízből kilenc pesti nem tudja, mit tart Jókai a kezében. (Sőt, tudják mit, legyen tízből tíz, egyszer élünk.) Pedig elvileg a város egyik legnézettebb szobráról van szó, az egységnyi idő alatt előtte elhaladók számával csak a szemben lévő Ady é vetél kedhetne, ha kedve volna hozzá. Hanem az elhaladás még nem jelent megtekintést, különösen nem részleteset: jó, ha az Andrássy úton végigsietők egyetlen pillantásra méltatják a magyar regényírás nagyatyját. Elárulom tehát, Jókai Mór természetesen egy könyvet tart a balkezében, úgy egyébként, ahogy ember könyvet nem tart, ülve, becsukott állapotban, kissé eltartva magától. Évtizedek óta gondolkodom, vajon miféle könyv lehet az, amit íly fontosnak tartott a legnagyobb magyar mesemondó, hogy még a szobrára is magával vitte. Tudjuk, hogy saját műveit nemigen olvasta, elég volt neki megírni őket, ez tehát kiesik, hagyjuk a konkurenciát is (az is milyen lenne, egy jó kis Kemény Zsigmond vagy – horribi le dictu – holmi Jósika került volna arra a szoborra), legyen akkor mondjuk egy korai Verne-könyv, a Nyolcvan nap alatt a Föld körül, például, szegény Jókai, oly keveset utazott a valóságban, legalább képzeletben, a művészet szárnyán hadd tehesse. De félretéve a tréfát: megfigyelték, hogy a honi szobrászat kedves hagyománya szerint az epikus alkotók, ha szoborrá nemesülnek, jobbára ülő helyzetben ábrázoltatnak? Ülni és szelíden letekinteni az utókorra, ez méltó egy igazi regény- vagy eposz- (netán krónika-) íróhoz. Bezzeg a lánglelkű alanyi költők, azok mind állnak és hadonásznak, rabok legyünk vagy szabadok, fülembe forró ólmot öntsetek, nem én kiáltok. (Jó, tudom, a többtucatnyi honi József Attila-szobor között tényleg van egy ülő alak is, de arról is csak ő tehet. Arra lennék kíváncsi, mihez kezdett volna a szobrász, ha az ominózus vers úgy kezdődik, „A rakodópart alsó kövén feküdtem”.) Persze, legyünk igazságosak, egészalakos magányos szobrok esetében olyan sok variáció nincsen. A delikvens vagy áll, vagy ül, legfeljebb térdel, ha fekszik, az már síremlék. S minthogy művészek esetében ritkán látszik indokoltnak a lovasszobor, a lehetőségek tovább szűkültek: így lettek a regényírók jobbára leültetve, elvégre az ő munkájukhoz idő kell, legyen az tehát ezzel a pózzal kifejezve. Jókai elég későn kapott szobrot Pesten, de mikor megkapta, a kor legünnepeltebb szobrászától, Liptóújvári Stróbl Alajos Já nos Vilmostól kapta meg. Az egyik utol só köztéri munkája ez az ősz mesternek, felvonultat benne minden közhelyet, melyet évtizedek alatt felhalmozott: persze az öreg Jókait mintázza (láttak valaha fiatal Jókai-ábrázolást szoborilag, s ha nem, miért nem, hisz az is ő volt?), mentében, csizmában, ahogy az ember, ugye, otthon olvasni szokott, kezében az idézett Verne, mögötte lepel, szemében szomorúság. Megértem. ● Névjegy: Jókai Mór, Andrássy út (Jókai tér). Alkotó: Stróbl Alajos, felállítva 1921-ben
