Budapest, 2017. (40. évfolyam)
2. szám, február - Simplicissimus Budapestje
Simplicissimus Budapestje BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA 1000 napos a német megszállás áldozatainak emlékműve Ha köztéri szobor- és emlékműállításról szóló kézikönyvet írnék, valami ilyesmivel kezdeném: A régi bölcsesség szerint a jó köztéri emlékműhöz öt dolog szükségeltetik: 1.) Egy olyan téma, amit nagyjából-egészében társadalmi konszenzus övez. 2.) Egy méltó és alkalmas hely. 3.) Pályázaton kiválasztott terv, amely az állítás idején legyen legalább a kor színvonalán, sőt, legyen egy kicsit modernebb a közízlés átlagánál. De semmiképpen se legyen archaikusabb. 4.) Sok pénz. 5.) Mindezekből következően kell években mérhető sok idő. Mert a fentiek külön-külön időigényes dolgok. A fenti öt pontot a Szabadság téri emlékmű esetében kivétel nélkül mind figyelmen kívül hagyta a kormány. Még akkor sem lenne szükségszerű, hogy ennyire – hogy is fogalmazzak udvariasan – kétségbe vonható ízlésű, ennyire megosztó minőségű emlékmű szülessék. A magyar kormánynak azonban nem volt szerencséje. Későn jutott eszébe az emlékmű-állítás ötlete: a négy-öt hónap, ami eltelt az első ötlet és a felállítás között, egy igényesebb emléktábla elkészíttetéséhez és felavatásához is csak szűkösen lenne elég. Nem idézzük fel a két ünnep között nyilvánosságra hozott kormányhatározatot, a titkolt zsűrit, a képtelen sietség részleteit, ezek jól ismert tények – akárcsak az, hogy végül nem került sor avatóünnepségre. Ez alighanem páratlan a magyar történelemben. Hiszen az emlékmű-avatásokból alkalmasint mindig valamiféle népszerűség-emelkedést vártak a mindenkori kormányok. Tegyük hozzá, nem sok alappal. Párkányi Raab Péternek hívják azt az 1967-es születésű szobrászt, aki ezt a „postamunkát” vállalni tudta. Őt régebben a szélesebb publikum csak a Nemzeti Színház homlokzatán sorakozó arany színű szoboralakok és a felújított Zeneakadémiával egy időben felavatott, minden plasztikai erőt nélkülöző Solti György szoborról ismertük. (A kozterkep.hu ma összesen 45 köztéri alkotását sorolja fel.) Az is köztudomású, hogy a magyar zsidó közösség a terv nyilvánossága pillanatától tiltakozott nem csak az esztétikai megjelenés ellen, de a témáját is ellenezték. Úgy érezték, hogy koncepciója a németekre akar kenni minden felelősséget a magyar zsidóság 1944. évi deportálásáért. A felállítás után lényegében spontán módon nekiláttak egy alternatív kiállítást létrehozni, ennek rövid időn belül „Eleven emlékmű” lett a neve. Ez egy afféle romlandó kiegészítés, protézis, amely éppen az ellenkezőjét akarja sugallni, mint amit a kőből és bronzból állított állam szponzorálta alkotás. Egy emlékmű életkorát években szokás számolni. Az 1000 nap mint évforduló nem véletlenül került elő. Az a maroknyi, szabadságszerető tiltakozó-csapat méri így az eltelt időt, akik megfogadták, hogy mindaddig, amíg áll ez az emlékmű, tüntetni fognak. Eleinte naponta tartottak miniatűr tüntetést, eleinte mindig volt vendég is, valami ismertebb ember, vagy hivatásos tollforgató. Az első évben, egy farkasordító hideget tartogató napon engem hívtak. Nagyon rövidre fogtam amúgy is rövidre tervezett mondókámat. Keresgéltem a nem untig ismert érveket, igyekeztem az érvelést eloldozni a tetszés/nem tetszés témakörétől. Felhoztam két csodálatos köztéri ellenpéldát, a 301-es parcellában álló, sokak által csak képről ismert 1956-os emlékművet (Jovánovics György , 1992) és a turisták zarándokhelyszíneként is szolgáló Cipők emlékművet (ÇanTogay és Pauer Gyula , 2006). Mind a kettő au tentikus helyszínen van. Az egyik pályázat útján készült, a másik nem. Az egyik harsány és soha nem látott formákkal operál, a másikat alig lehet észrevenni, ha kifejezetten nem keressük. Most, hogy az ezer napra hivatkozva sok mindent összefoglaltam már az üggyel kapcsolatban, ideje bevallanom, ez csak ürügy volt arra, hogy a témát szóba hozzam. Már régen megfigyeltem ugyanis, hogy az ott kószáló turisták voltaképpen egyetlen egységnek tekintik az eredetit és ellenpontját. S persze magyarázó felirat nélkül nemigen értik az egészet. Úgy is érthetik, hogy a gonosz németek által legyilkolt zsidó magyarok családja megható módon emlékezik meg az övéiről. Ennek csak néhány harciasabb felirat mond ellent, akik „megálljt szeretnének parancsolni a történelemhamisításnak”. De hát az ő üzenetük nagyon bonyolult. Kiállításuk pedig romlandó. 18 fotó Simplicissimus
