Budapest, 2017. (40. évfolyam)
2. szám, február - Simplicissimus Budapestje
Ha sokkal szerencsésebb ország lennénk, akkor rááldoztuk volna azt a sok pénzt, időt és egyeztetést, ami szükséges a jó emlékműhöz. Valószínű, hogy az ötletet elvetették volna – hiszen az első, talán legfontosabb feltételnek ez az elképzelés egyszerűen nem felel meg. Az ország nagyon megosztott huszadik századi történelem megítélésében. Ilyen szobrot nem lett volna szabad emelni. Pont. Miért nem hallgatnak Gerő Andrásra? (A Ferenc József szoborállítás ügye) Gerő András, az ismert, termékeny törté nész a közírói munkásságot sem veti meg. Időről időre előrukkol valamilyen történelemmel kapcsolatos, a szakmai községnél tágabb közvéleménynek szóló jól megírt, feltűnő, terjedelmes újságcikkel. A legutóbbi tavaly az Élet és Irodalomban jelent meg. (Az elhagyott király, 2015. március 13.). Ferenc József halálának 100. közel gő évfordulójára figyelmeztetett, és fájlalta, hogy ennek a jelentős államférfinek jelenleg nincs szobra Budapesten. Feleségének, Er zsébet királynénak bezzeg van. Pedig valaha nem csak szobra volt (Zala György mintázta meg, akárcsak Andrássy t és Tisza István t) a millenniumi emlékmű jobb szélén, amely 1908-ban került a helyére. Hídja is volt, (a mai Szabadság híd), tere (mai Széchenyi tér) és földalatti vasútja (M1), valamint rakpartja (Belgrád rakpart). A millenniumi emlékműhöz tartozót 1918-ban ledöntötték, 1919-ben csaknem teljesen szétverték. A Horthy korszak elején aztán Zala újra mintázta, ezúttal már nem tábornoki egyenruhában, hanem koronázási palástban, 1926-ban került a helyére. A kommunista hatalomátvétel után aztán mind az öt Habsburgnak távoznia kellett a térről. A képmutató Rákosi rendszer egyfolytában a szabadságról papolt, amikor pedig nyílt szovjet alávetettségben élt az ország. Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi, Kossuth került a Habsburgok helyére. A közhiedelemmel ellentétben a legtöbb régi mű egy raktárban átvészelte a nehéz időket. A rendszerváltáskor azonban nem merült fel a Habsburgok rehabilitálása. A Kossuth téri rekonstrukció bizonyos fokig új helyzetet teremtett. Nem csak meglévők újra felállítása, de az elpusztultak újraalkotása is napirendre került. A szélesebb közvélemény nem talált benne kivetnivalót. Gerő András (aki egyébként a Habsburg Intézet alapító igazgatója) fenti cikkében nem azt javasolta, hogy kerüljön vissza mind az öt Habsburg. Hanem csak azt, hogy a restaurálásra szoruló Ferenc Józsefet állítsák fel az egykor az ő nevét viselő térre, a valahai koronázási domb helyére, a Lánchíd pesti végéhez. Ám az illetékes, a főváros a füle botját sem mozgatta. Talán úgy gondolták, nagyon helyesen, hogy a tér szép arányait elrontaná. De még inkább arra gondolhattak, hogy ez a a lépés felgerjesztené az emberek amúgy is érzékeny, 1848-ra különösen érzékeny kedélyállapotát. Talán majd az a kor – feltéve de meg nem engedve, hogy a történelemtanítás egyszer reálisabb húrokat penget majd – amely nem fél kimondani a tankönyvekben a Habsburgok jelentős, pozitív szerepét a magyar modernizációban. És azt se látom lehetetlennek, hogy egyszer a híd is visszakapja a saját nevét. Addig, ahogy Gerő neheztelve megjegyzi, csak egy keserűvíz marad egy jelentős magyar uralkodó nevén. Ki is kereste, mire javallt az 1876-ban a mai Őrmezőn talált gyógyvíz: „Kíméletes hashajtó hatású gyógyvíz, amely eredményesen alkalmazható: erőlködés nélküli székletürítés igénye esetén, aranyér betegség megelőzésére, kezelésére, enyhe bélgyulladás kezelésére, elhízás ellen.” A helyfoglalók, a közellenségek Simplicissimus azt olvasta, hogy bizonyos olaszországi üdülőhelyen büntetni kezdtek egyes helyi lakosokat, akik hajnalban elfoglalták a legjobb tengerparti fekvőágyakat, és felárral árulták a turistáknak. Erről az jutott eszembe, hogy enyhén, de növekvő mértékben bosszant, ami akkor történik, amikor egy önkiszolgáló étteremben tömött tálcával próbálok helyet találni, és arra percekig várni kell. A helyek egy részét ugyanis nem buzgón falatozó kuncsaftok foglalják el, hanem egész családok – kabátjai. Belép a család, az első dolguk, hogy letelepedjenek. Egy valaki ott marad a cuccra vigyázni, csak egy megy ételért, a többiek vécére, vagy isten tudja hová. Ha először mennének a mellékhelyiségbe, utána vennének ételt, és csak ezek után próbálnának széket keresni, akkor mindenkinek jutna hely, mert mikorra sorra kerülnének, már sok felszabadulna. De ők „biztosra mennek”. Vannak persze más közellenségek is. Ők fogyasztottak valamit, jó ideje befejezték, és diadalmasan nézegetik a tömött tálcával bénázó szegény párát. Ezekre a helyekre kifejezetten azért térek be, mert meg akarom spórolni a várakozást. És a honfitársaim, a többi magyarok ebben engem megakadályoznak. A Westend alagsora remek terepe az erre irányuló alkalmazott emberlesésnek. Voltaképpen egy nagy méretekben, de kis tétben játszott társadalmi társasjátékról van szó. Aki betartja a „láthatatlan játékszabályokat” – érvelt Simplicissimus – az mindig oda ül, ahol a lehető legkevesebb fölösleges helyet foglalja el. Ha például egyedül jön, akkor a pulthoz ... nem pedig egy négy személyes asztalhoz. A szupermarket-kocsik visszavitelét célszerűen olajozza a visszanyerhető száz forintos érme. Ha valaki az önkiszolgáló éttermekre (és hasonló helyekre) kitalálna valamilyen hasonló ösztönzést, az az ember nagyot lökne a felemás magyar polgárosodáson. ● 19 Ferenc József szobra a Budapest Galéria sülysápi telepén (Fortepan, Erdei Katalin adománya)
