Budapest, 2017. (40. évfolyam)
10. szám, október - Elek Lenke: ÖTVEN ÉVE - Ahogy lett, úgy lett
BUDAPEST 2017 október 6 „Apám nem tudom, merre járt, anyámmal mi sorban álltunk kenyérért. Aztán már csak arra emlékszem, hogy nem értünk fel a lakásba, de az óvóhelyre sem, M. G-ék előszobájában ragadtunk, mert elkezdtek nagyon lőni. „Mi akkor éppen Herenden tartózkodtunk. Elbújtattak a szüleink, hogy ne essen bajunk. A Budapestre tartó orosz tankok zaját így is lehetett hallani”. „A Ferenc körúton laktunk 56-ban. Amire emlékszem, hogy csücsülünk a pincében egy szénhalom tetején. Préselt NDK brikett lehetett, de nem tojás alakú, hanem olyan téglaszerű. A szén szagát, meg az ágyúlövések zaját sosem felejtem el.” „A Ménesi út egyik szuterénlakásába dugtak be minket a szüleink, a többi gyerekkel együtt. Csodás volt a Citadella felől nézni a lövedékeket, olyan volt, mint a tűzijáték – ilyent addig sosem láttunk.” „Még a nyolcadik évemet sem töltöttem be, de tudtam, vagy inkább sejtettem, hogy a felnőttek akartak valamit, ami nem teljesülhetett. Az egyik októberi estén hatalmas dörgésre ébredtem. Az ablakon kinézve, a Sas-hegy felett gyönyörű fényes csíkokat láttam, nyomjelzős lövedékek – mondták. Édesapám, aki átélte a II. világháborút, rögtön tudta, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Nekiállt és a könyvszekrényeket az ablakok elé tolta. Végül is senki sem akart belőni hozzánk. Pár napon belül családunk több tagja is megjelent nálunk. Úgy gondolták, talán Pest biztonságosabb, mint a vidék. Nagyapám, aki ügyvéd volt – Kisújszállás város főügyésze – szinte menekült Pestre. Állásából már néhány évvel azelőtt, a kommunista hatalomátvétel idején eltávolították. Ő és fia, István sem gyakorolhatták többet az ügyvédi hivatást. Nagyszüleim után hamarosan Pista fiuk is nálunk termett. Helyhiány miatt ő már csak a konyhapadlón alhatott. Kezdtünk úgy kinézni, mint egy menekültszállás. A Badacsonyi utcán, ahol laktunk, tankok rohangáltak fel s alá. Pár nappal később pedig orosz katonák jöttek csoportosan, minden lakásba bementek és géppisztolyaik csövével mindent félretoltak, szekrényekbe, ágyak alá beturkáltak. Csak akkor enyhültek meg kissé, amikor nagyapám, aki éveket töltött szibériai fogságban, oroszul kezdett velük beszélni.” Gépfegyver a kisfiúk kezében „A fegyveres összecsapások elcsendesültek, végigsétáltunk a környéken. A Villányi út és a Himfy utca sarkán egy felrobbantott szovjet tank. A Körtéren az egyik ház egyszerűen eltűnt. Azóta sem építették fel újra. A Bartók mozinál még ott állt a barikád, amelyet a felkelők építettek. A Bartók Béla úton kiégett, szétlőtt autóroncsok éktelenkedtek és a legtöbb ház belövéseket kapott. Az egyik barátom apja, aki építészmérnök volt, Kádár-kormány ellenes strófákat ragasztgatott a környék villanyoszlopaira. Emiatt hosszú ideig nem kaphatott útlevelet, nemhogy Nyugatra nem, de még Kelet-Európába sem. Majd valahogy egy kubai építészeti projektbe sikerült bekerülnie. Mondanom sem kell, hogy pár hét múlva a családjával együtt már Key West felé vették az irányt. Az igazi szörnyű dolog pár nappal az utcai harcok megszűnése után történt. Láttam ugyanis egy, az utcán lelőtt nő holttestének a kihantolását egy ideiglenes, ko-Ahogy lett, úgy lett Elek Lenke Ez a felcím lapunkban csak eleinte jelölt pontosan meg egy esztendőt. Nem is kérdés: évtizednyi időhatár fogja össze a korszakot, amelyre e sorozat írásaiban emlékezünk. S amelyet határozott vonallal, mondhatni szakadékkal oszt kétfelé a történelem. Gyerekek mesélnek ötvenhatos élményeikről. ÖTVEN ÉVE
