Budapest, 2017. (40. évfolyam)
10. szám, október - Elek Lenke: ÖTVEN ÉVE - Ahogy lett, úgy lett
BUDAPEST 2017 október 7 porsó nélküli sírból. Rémes volt, és mégse tudtam a szememet levenni róla. Örökre beégett az emlékezetembe. Ha akarnám, se tudnám elfelejteni!” „Anyukám, apukám Budapesten a hároméves húgommal, a Hegyalja úti lakásban maradtak. Édesanyám alig tudott kikecmeregni végül, mert a volt háztulajdonosok, akiknek a több emeletes bérpalotájukból csak egy háromszobás lakást hagytak meg, telehordták szeméttel az ajtó előtti részt. Azt gondolták, apukám ávós, pedig csak a szakszervezetben dolgozott. Annyit tudtak, hogy régen kőműves volt, tehát munkáskáder... Én beteg voltam és a nagymamám ápolt, Debrecenben. Velünk szemben a laktanya. A kertünkben már felálltak az orosz tankok, onnan lőtték szét az épületet, és öltek meg tucatnyi magyar kiskatonát. Engem a nagypapám, aki asztalos volt, egy nagyon nagy, régi ebédlőasztal alá bújtatott. Ott volt egy kanna hideg víz is, amit véletlenül magamra öntöttem és tüdőgyulladást kaptam. Egész évben nem mentem iskolába, évet halasztottam.” „A gyerekek az utcán bandáztak, egy olyan korban, amikor minden második embernél fegyver volt. Fel tudjuk ma ezt fogni ép ésszel? Hogy a manapság különórákra, edzésekre kocsival hordott, bébiszitterrel óvott, mobiltelefonnal hozzánk láncolt, diétáztatott, agyonfürdetett csemetéink az utcán lófrálnak, háborús állapotok között? Hogy történhetett ez meg? Ki adott jó szívvel gépfegyvert kisfiúk kezébe? Azokról hol vannak a fényképek?” „Csöngettek, anyám jóhiszeműen ajtót nyitott, azt hitte, apám jött meg. Két vihar kabátos géppisztolyos alak nyomult be, szó nélkül a falnak vágtak bennünket és elkezdtek mindkettőnket kegyetlenül verni. Hátuk mögött a házmesterünk somolygott, és mutogatott a fogasra, ott lógott apám katonamundérja. Főgyógyszerész volt a Honvédkórházban, egyenruhában kellett járnia. 45 után államosították a patikánkat, apámat pedig a Róbert Károly körúti kórházba vezényelték, szinte kényszermunkaszerűen. A házmester csak az uniformisra emlékezett. Nem a » hős pesti srácok « voltak – ekkorra már kiszabadultak a volt nyilasok és a köztörvényesek is.” „Akkoriban a pesti belvárosi kerületek gyerekei – főleg a fiúk – a gangon vagy az utcán játszottak. Hogy mivel? Szinte semmivel, pontosabban, egymással, hiszen a mai értelemben vett játékokat alig lehetett kapni. Kiengedték őket a szülők? Igen, ki. Ugyanúgy, mint a harmincas-negyvenes években. Sok feleség még »nem dolgozott« – háztartásbelinek hívták őket. Szép, modern, gondozott, bekerített játszóterek még sehol, a grundok, foghíjak száma meg éppen hogy nőtt, hiszen a világháború alatt lerombolt házak helyébe még nem épült mindenütt új. Autó alig robogott az utcákon – magántulajdonban nem is nagyon lehetett –, és senki nem akart elrabolni gyereket vagy aljas szándékkal bántani. Legalábbis én erre nem emlékszem.” „Milyen volt 56 gyerekszemmel? Hiszen, akik fegyvert fogtak, azok jelentős része is gyerek volt. 10–12 éves kamasz... De a képeken látszik, hogy a 8–9 évesek is az utcán bámészkodnak, főleg nagyobb testvéreiket követve. Képzeljük el, amikor meglátják az elszürkült arcú halottakat, akiknek sebtiben ásnak sírt a parkokban? Hogy tudták mindezt feldolgozni? Ma egy csók miatt 12 éven felülieknek titulálnak filmeket... Mégsem hallottam róla, hogy pszichológushoz vittek volna akkor bárkit is. Igaz, milliók nem is hallottak még pszichológusról.” „Mindig nevetek, amikor gluténérzékenységről beszélnek manapság. Ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy gluténérzékeny, amikor az életüket kockára téve álltak az asz szonyok, férfiak sorba fél napokat kenyérért, sőt, nagyon sokan, gyerekek is, ott vesztették életüket. Hogy miért nem sütöttek otthon? Mert nem volt liszt tartalékban, egyébként is, kimérve árulták a lisztet, ami ma elképzelhetetlen, az üzletek bezártak, nem létez-
