Budapest, 2017. (40. évfolyam)
8. szám, augusztus - Elek Lenke: ÖTVEN ÉVE - Egy maréknyi dollárért
BUDAPEST 2017 augusztus 15 keresztül ácsingózhat utána. Végső soron meg lehetett kérni egy külföldi turistát, hogy menjen be velünk és vegye meg a nála lévő útlevéllel az árut, aminek ellenértékét mi majd az utcán odaadjuk neki, bár ez rizikós ügyletnek tűnt. Az Arany János utcai boltban magam is vásároltam, mint külföldi tudósítónak alkalmam nyílt megtakarítani egy csekély összeget. Külföldi italok, apróbb játékok, csemegék kellették itt magukat, – manapság ilyen egy vidéki szövetkezeti kisáruház kínálata – de csak az mehetett be, akinek igazolása volt számlája létezéséről. A jobb szállodákban is sok helyütt nyíltak dollárboltok, ha valaki nagyon elszánt volt, ott is megszerezhette a hőn áhított külföldi árut. Mai napig előttem van, amikor egy kedves ismerősöm meglepett egy akkor nálunk még nem kapható divatos itallal, a Gyöngyösön (!) vásárolt piña coladával.... A dollárboltok nemcsak Magyarországon léteztek: a 90-es években, Moszkvában még működtek ilyen üzletek, ami akkor már anakronizmusnak számított. A szállodák egyébként is a stratégiailag fontos, de megbízhatatlan helyek közé tartoztak, hiszen itt külföldiek laktak, akiknek külhoni pénz lapult a zsebükben. Nem véletlenül dolgozott olyan sok beépített ember a hotelekben és a nagyobb éttermekben. (Erről szól épp mostanában a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kiváló időszaki kiállítása.) A pénz, aminek varázsereje volt A dollárnak mindig volt valami varázsereje a magyarok számára: a két világháború között is, amikor mindenki annyit utazhatott, amennyit akart, a szándék megvalósítása pedig csak a pénztől függött. De a dollárpapák, a tengerentúli siker, a karrier – mindez örök irigykedést váltott ki. Ez volt azt a korszak, amikor minden amerikairól és amerikás magyarról azt hitték Magyarországon, hogy dúsgazdag. Aztán jönnek olyan évek, amikor ez a pénz szörnyű bűnöket, netán kémkedést sejtető szimbólum és provokációs eszköz lesz: több, az ötvenes éveket ábrázoló magyar filmben előbukkan az a motívum, hogy az ÁVH-s tiszt elveszít egy tízdollárost – illetve ellopják tőle egy óvatlan pillanatban –, és nem tud vele elszámolni, de le sem tudja csukatni miatta a kiszemelt áldozatot. Ezáltal maga kerül lehetetlen helyzetbe, és félelmében szinte könyörögni kezd, hogy adják elő a „bűnjelet”. Annak ellenére, hogy a dollár birtoklása évtizedekig főbenjáró bűnnek számított, mégis mindenkinek volt egy kis dugi pénze, valahogy mégis hozzájutott, azaz feketén vette. Nem is Magyarországról lenne szó, ha ez nem volna természetes. Elsősorban a külföldre gyakran hivatalosan utazó sportolóktól, művészektől vagy üzletemberektől lehetett szerezni konvertibilis valutát. A csempészés is nagyban zajlott, ami elsősorban nyugati – konvertibilis valutáért vett – áruk illegális kereskedelmét takarta, maga a csempészés pedig, mint büntetőjogi alapfogalom, illetve annak értékhatára, szinte évről évre változott, a gazdasági viszonyok alakulása tükrében. Ahogy Mol dova idézi fel H. Kovács történeteit: „Az egyik vámőrnek feltűnt a motor szokatlan zúgása. Felnyitotta a motorház tetejét, kiderült, hogy a motorház mellé egy kis gázkazán volt beépítve. A reflektorokat kvarclámpákkal cserélték ki, a pótkerék gumiabroncsait Hennessy konyakkal töltötték meg, ezek után már senki nem csodálkozott, hogy a királyvizes próba megállapította a rendszámtábláról, hogy színaranyból készült. A személyes motozásnál is rengeteg csempészáru került elő, tábori sátorrá vagy habverővé alakítható japán fényképezőgépek, legújabb, pepita árnyalatú rúzsok, non iron gyűrtelenített sérvkötők, és annyi schilling, hogy az Osztrák Nemzeti Bank hét napig szüneteltetett minden kifizetést, pénzkészleteinek teljes kimerülése miatt” Igen, a vicc az, hogy olykor ennyire hasznos dolgok és világi hívságok miatt zajlott az egész hajcihő. Pár lépés a határ Laczó László, a hajdani repülőtéri vámpa rancsnok szerint mindenki tudta, hogy a 70 dollárból, ami a háromévenként engedélyezett nyugati utakra engedélyezve volt, épp csak városnézésre futja. A kisebb stikliket felfedezve elnézőek voltak a vámosok – ha valaki 10 magnókazetta helyett 15-öt hozott be, az bocsánatos bűn volt. De ha 150-et – nos, nyilvánvaló, hogy ezt valaki „feketézésre”, azaz engedély nélküli árusításra és az ebből való meggazdagodásra szánta. Ez már komolyabb ügy volt, hiszen munka nélkül szerzett jövedelemnek, engedély nélküli kereskedésnek számított. Ahogy múltak az évek, a külföldi és belföldi infláció mértékében változtak a büntetést még kizáró korlátozások – 4, aztán 5, később 10 ezer volt az az összeg, ami még belefért a külön engedély nélküli vásárlásokba. A vámbűntettek legtöbbje pénzbírsággal, szabálysértéssel, elkobzással végződött, súlyosabban csak a kirívó eseteket szankcionálták. A csempészáruk legtöbbje ekkor olyan árucikk, ami ma minden utcasarkon kapható: a dezodorok, a Fa szappanok, a farmernadrágok vezették a slágerlistát. Természetesen mindig akadtak érinthetetlen személyek: a diplomatákon és minisztereken kívül például a magas rangú politikai vezetők, bár ők többnyire diplomata útlevelet is kaptak. Ez egyfajta mentességet biztosított. Csempészés és vámvizsgálat persze ma is létezik, csak az átlag turista és a nagyközönség nem találkozik vele: mostanság tízezer eurót lehet kivinni készpénzben engedély nélkül, ami nem is olyan nagy összeg, ha például ingatlan- vagy festményeladásokra gondolunk. Arról nem is beszélve, hogy kiutazás előtt senkinek nem ellenőrzik, mennyire „vastag” a bankkártyája... ● forrás: Fortepan
