Budapest, 2017. (40. évfolyam)
8. szám, augusztus - Elek Lenke: ÖTVEN ÉVE - Egy maréknyi dollárért
BUDAPEST 2017 augusztus 14 Ebből aztán egy különleges népi vetélkedő, a „hova dugjuk a dollárt?” nőtte ki magát. Amikor hajdanán először mentünk munkahelyi tapasztalatcserére – többen, kollégák – Bécsbe vonattal, elszabadultak az ötletek és az indulatok. Ajtóba, kenyérbe, szalámiba, gombba A legszellemesebb az volt, hogy amikor jön a vámos és kinyitja a széthúzható ajtajú fülke ajtaját, saját maga dugja el a dollárt, ugyanis az ajtó aljába ragasztott borítékban lapult a pénz, amit így nem láthatott már senki. De legendák szólnak egy rendszeresen csencselő nőről, aki az akkor oly divatos teddybear kabát behúzott gombjaiba varrta bele a Doxa órákat – ezek akkor dollárral felérő kincsek voltak. Igaz, semmivel sem mutatták pontosabban az időt a szovjet karóráknál, de nyugati, sőt, svájci gyártmányúak, ami akkortájt varázserejű szó. Mi annak idején egy szőlővel teli kekszes doboz alsó rétegébe rejtettük a zöldhasút: én angyali arccal kínáltam a vámost szőlővel, míg kollégái átkutatták a kocsit. A szalámikba, kolbászokba dugott, kenyerekbe sütött pénz szinte elcsépelt trükközés, hamar fel is fedezték, akárcsak a ruhába vagy sapkába varrtat, cipősarokba rejtettet. Érdekes módon, a franknak, a márkának vagy mondjuk, a svéd koronának soha nem lett ekkora ázsiója: a dollár a kapitalizmus fenyegető, nagymértékben félt jelképe volt, kikezdhetetlen tekintéllyel. A mai fiataloknak már meg kell magyarázni a dollárkeret fogalmát. Az állam a legfontosabb dolgokra – bizonyos gyógyszerekre, gépalkatrészekre – költötte a konvertibilis devizát. Legalábbis, ez volt a megideologizált gazdasági háttér. Ami maradt, az kellett mondjuk színházi jogdíjakra, különleges hangszerekre vagy a hivatalos utazások költségeire. Nyugati kocsikra aligha: furcsán nézett volna ki, ha a pártállami vezetők nem szovjet vagy cseh gyártású autókban furikáztatják magukat. A dollárkeret ekkor maga is csinálmány, ahogyan a fogyasztási cikkek árai is kitalált összegek, és nincs sok közük a valós költségekhez, inkább az állami aranyalap nagyságához, meg a központi tartalék külhoni deviza mértékéhez. Az, hogy egy kiló kenyér 3 forint 60 fillér, évtizedekig politikai ügy volt, nem pedig haszonnal – mi is az? – kalkulált ár. Keret, narancs, számla A három évenkénti Nyugatra utazás engedélyezése és a 70 dollárnyi keret már az enyhülés korszakát jelezte: először is azért nem engedték sokáig külföldre utazni az embereket, hátha „kint” maradnak. (Persze később is kint maradtak.) Aztán pedig miért is költsék oly haszontalanságokra az állami dollárkeretet, mint a legújabb francia kozmetikum vagy netán déligyümölcs? Ez utóbbival meg kellett várni a karácsonyt – ettől az „ajándékelmélettől” e gyümölcsféle ázsiója még inkább megnőtt. Így adódhatott, hogy mindig télen vásároltunk banánt vagy narancsot, ami aztán furcsa módon szinte összenőtt a magyar karácsonyi menüvel. 1956 előtt az állampolgárok hivatalosan egyáltalán nem rendelkezhettek külföldi fizetőeszközzel, és a diplomaták sem vehettek nyugati valutáért árucikkeket. Ha valakinek nagyvonalú nyugati rokona volt, aki otthon maradt szeretteit meg akarta lepni valamivel, devizát fizetett be az úgynevezett IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció nevű számlára, majd kiválasztotta a cég katalógusaiban szereplő egységcsomagokat, amelyeket a megajándékozottnak kipostáztak, vagy személyesen vette át őket. Nem kellett tíz évet várni, mire egy 1965-ös belkereskedelmi minisztériumi rendelet alapján megjelentek a dollárboltok. Ezekben csak útlevéllel lehetett vásárolni, illetve később annak lett joga hozzá, aki külföldi hivatalos kiküldetése során megtakarított pénzét – a napidíját – helyezte el egy számlán. A dollárboltoknak az volt a céljuk, hogy a megtakarítást itthon költse el a magyar, ne külföldön, és hogy a külhoni turista is be tudja szerezni nálunk, amire éppen szüksége van. Akik itt eladóként dolgoztak, különleges kiképzésben részesültek, nyelveket kellett beszélniük, csinosan felöltözve, kedves stílusban eladniuk, szépen csomagolniuk. Ez ugyanis nem volt jellemző minden akkori üzletre. (Igaz, ma sem az.) Ez a bolt nem olyan A Csemege Kereskedelmi Vállalat által üzemeltetett dollárboltok mintha szánt szándékkal bosszantották volna az embereket: képzeljünk el egy olyan kirakatot, ahol kapható már a moncsicsi vagy a Lego, vagy valami csicsás külsejű külföldi csoki, de a mi gyerekünk csak az üvegen Egy maréknyi dollárért Elek Lenke Mit meg nem tettünk volna? És mennyi mindent megtettünk... Igaz, vágyálmokra költöttük: non iron ingre, orkán kabátra, kvarcórára, Beatles lemezre. Kockáztattunk ezekért a mára oly semmiségnek tűnő dolgokért, mert másképp nem kaphattuk volna meg azokat. ÖTVEN ÉVE forrás: Fortepan
