Budapest, 2017. (40. évfolyam)
5. szám, május - Elek Lenke: ÖTVEN ÉVE - A krumplileves még krumplileves
BUDAPEST 2017 május 12 Egyik kedvenc íróm is megörökíti kedves kis tárcájában a kilencvenes évek vége felé már oly anakronisztikus szokásmaradványt, a heti étrend kultuszát. Bächer Iván röpke közvélemény-kutatásában kideríti, hogy hiába szerepel a menüben minden nap más reggelire, otthon már senki nem reggelizik. Aki az étrendet írja, az se. Bekap valami kávéfélét, és rohan a dolgára. Arról nem is beszélve, hogy senki nem főz háromfogásos ebédet meg vacsorát és minden napszakra és napra mást – kinek van erre ideje? Az ajánlatsor kényszeres divatja egyébként nem az ötvenes-hatvanas években jött divatba, már a harmincas években is megjelentek itt-ott napi étrend-tanácsok – bár elsősorban szakácsnők részére – az elegánsabb hölgymagazinokban. Kapros pecsenye vagy orjaleves Íme egy húsvét előtti, böjtös időszakra szóló, igen visszafogott étrend a Színházi Magazinból, a harmincas évek közepéről. Virágvasárnapra: tojásleves, harcsa sülve zöldfőzelékkel és tartármártással, habroló. Vacsorára kaszinótojás franciasalátával. Szerdára: halleves, túrós palacsinta, vagy – a kevésbé böjtölőknek – zöldségleves, sertéskaraj párolt káposztával, bukta. Aki valaha is főzött, tudja, hogy egy ilyen egyszerű, visszafogott menü elkészítése is órákig tart. De a magazin, amelyben ezt találtam, kifejezetten a felső középosztályt célozza meg, amikor figyelmeztet rá, hogy más kosztümöt viseljünk autótúrához, mint belvárosi comissiózáshoz, és persze gyakran cseréljünk teniszezés közben felső trikót... Nyilvánvaló, hogy nem az előfizető hölgynek kellett mindeme fogásokat ripsz-ropsz elővarázsolni a konyhából, ahová talán csak ritkán tette be a lábát. De ugorjunk negyven évet! Így fest a korszerűnek számító 1973-as hétfői ebéd: gombaleves, kapros pecsenye burgonyapürével, olasz paradicsomsalátával, mézes béles. Nos, ezt feladni se két perc. Kinek volt akkor pénze és lehetősége szakácsnőre? És egyáltalán: ki volt otthon délben? A férj, a feleség dolgozott, a gyerek iskolában – vagy talán a feleség még htb? A nagymama meg erős, egészséges – és ráér... A II. világháború kataklizmája után felbolydult a főváros élete, és kicserélődött a lakossága is. Százezrek haltak meg itthon, a fronton, a haláltáborokban, emigráltak, elhurcolták őket vagy éppen betelepítették – utána pedig tízezrével jöttek fel munkásnak a városi gyárakba az ország minden részéből a vidéki fiatalok, és hozták magukkal az ottani ízlést meg a mama főztjét. Hajdúszoboszlói slambuc rotyogott a lágymányosi lakótelep hatodik emeleti, vadonatúj lakásában, télidőben orjaleveses fazekak, kocsonyák sorakoztak a budai erkélyen, jó falusi hurkákat, kolbászokat töltöttek a városkörnyéki víkendházakban. A gyerekkor meghatározó a gyomor ízlésében. Bizonyára emlékszik mindenki arra az anekdotára, miszerint a fiatal férj tejbegrízre áhítozik, ám a feleségnek sose sikerül olyat készíteni, amilyet az édesmamának. Aztán egyszer cseng a telefon, ott felejtődik a lábos a gázon. A tejbegríz odakozmál, csomós lesz. Mire az ifjú férj felsóhajt: végre! Ez az! Hát így. Mert ez (még) nem műanyag A legfiatalabb generáció ízlését ötven-hatvan éve már erősen befolyásolta az iskolai egyenmenza, ami elviselhetetlenül rossz-A krumplileves még krumplileves Elek Lenke – Nem eszünk egy kis majonézes krumplit a bisztróban? – kérdezi Angéla feltupírozott hajjal, cicásra festett szemmel a Csinibabában. Emlékszik ma már bárki is erre az egykor vonzó pesti nassra? S elmúltak az évtizedek a heti étrendek felett is... Évtizedekig rendületlenül gépelték egyes lapoknál az éppen ráérő, olykor főzni se tudó hölgyek az efféle tanácsokat (tisztelet persze a kivételnek, az akkori profi gasztronómusoknak!), amelyeket aztán nem fogadott meg senki. ÖTVEN ÉVE
