Budapest, 2017. (40. évfolyam)
5. szám, május - Daniss Győző: A NAGY HÁBORÚ - „Virágos mankót adjatok kezébe!”
BUDAPEST 2017 május 11 közlekedhessenek. Nekik és a műkezeseknek különféle szakiskolák/tanfolyamok is igyekeztek segíteni. A rokkantak persze bármiféle és bármennyire színvonalas képzés után sem tudhattak mindenfajta munkát az épekével azonos hatékonysággal elvégezni. Kiváltképpen nem a nehéz paraszti munkákat. Pedig a többségük faluról származott, s oda is akart visszatérni. Az otthonába, a családjához. És mert nem tudták folytatni régi tevékenységüket, megpróbálkoztak azzal – nem utolsósorban felelős politikusok, szakemberek tanácsára, szorgalmazására – hogy megtanuljanak valamilyen fizikailag könnyebb, főképpen ipari jellegű és a falujukban is kelendőnek vélt mesterséget. Az ország több helyén több tucatnyi iskolában oktatták őket különféle szakmákra. A legtöbb iskola természetszerűleg a fővárosban működött. A Pozsonyi úton, a Szegényház utcában és a Vakok Intézetében 1917 tavaszáig több százan szereztek egyebeken kívül cséplőgépkezelő, pallér és benzinmotor-kezelő képesítést, s ugyanakkor összesen több mint kétszázan tanultak főképpen cipésznek, szabónak, lakatosnak. De képeztek rokkantakat más szakmákban is. A Magyar Gazdák Lapja például tisztviselő-iskoláról számolt be (1917. 16. szám): „Az Országos Hadigondozó Hivatal a háborúban rokkanttá vált tisztek, katonai tisztviselők és legénységi egyének részére Budapesten 3 havi gyakorlati tanfolyamot létesít, ahol gazdászati tisztviselőkké képezik ki őket... a felvétel előfeltétele legalább a középiskola vagy polgári iskola négy osztályának elvégzése.” És tudunk iskolán kívüli segítőkről is. Közülük a legnevesebb gróf Zichy Géza volt, aki egy vadászbalesetben elveszítette a jobbját, hogy aztán balkézzel váljon sok országban sikerrel koncertező zongoraművésszé. „A rokkantakat én mindenekelőtt arra oktattam – mondta a Magyarország című lapnak adott interjúban (1915. május 2.) –, hogy a minden napi élet apró, szükséges teendői elvégzésének módját sajátítsák el, hogy tudjanak öltözködni, mosakodni... Kezdetben leginkább a megcsappant lelkierejüket igyekeztem erősíteni. Mert bizony, be kell vallanom, a legtöbbnél iszonyatos lelki depresszió mutatkozott. Egyik-másik annyira el volt keseredve, hogy a legnagyobb kétségbeeséssel kívánta a halált... A kétségbeesésük elfojtása után legelső és legfontosabb volt a kenyérkereső képességük kiművelése.” A továbbiakban kifejtette: „Az a meggyő ződésem, hogy a rokkantak kenyérkereső pályásra való oktatására csakis félkarú mestert lehet alkalmazni, hogy lássák a tanítványok, hogy mi mindent és mennyi nagy fizikai erőt igénylő munkát lehet fél karral elvégezni.” A súlyos munkaerőhiányra való tekintettel az amputáltak számottevő hányada gyorsan el tudott helyezkedni. Sőt, még az oktató intézményekbe nem járók közül is sokan kaptak munkát. A Rokkant Ujság hirdetési rovatában egyebeken kívül gyári portásnak kerestek féllábú, de ép kezű rokkantat, egy kefekötőműhely három ép kezűnek kínált munkát, és féllábú rokkantat vártak egy szabóműhelyben. Zichy Géza két félkarú tanítványát fogadta fel a maga gazdaságában. Az Országos Erdészeti Egyesület arra kérte az erdőbirtokosokat (Erdészeti Lapok, 1916. november 15.), hogy „... nem csupán a háborúból épen visszakerülő, hanem rokkant alkalmazottjaikat és állandó munkásaikat is fogadják be szolgálatukba, s alkalmazzák újra, egészségi állapotuknak megfelelő módon”. Béreket veszélyeztetnek! Mindeközben nem kevés gonddal is szembe kellett nézni az országnak. Az egyik legfontosabbra – más lapoknál sokkal határozottabban – a Népszava hívta fel a figyelmet (1917. január 14.): „A rokkantak kiképzése csak úgy hasznos, ha olyan foglalkozásokra tanítják őket, amelyekre közgazdaságilag szükség van. Az uralkodó osztály számára ilyen módon a rokkantkérdés megfelelően el volna intézve, úgyszintén a rokkant munkásokra magukra is. Azonban az egész munkásosztályra ez az elintézés egy súlyos veszedelmet idéz föl: a rokkantak bérlenyomó szerepét. Nyilvánvaló, hogy a munkaképes rokkant, akinek a megélhetése a járadék révén biztosítva van, olyan alacsony bér mellett vállalhat munkát, amelyből a járadékot nem kapó munkás megélni nem tud. A munkáltatók igyekezni fognak ezt a helyzetet kihasználni, a rokkantak munkáját alacsonyabban díjazni, és így a munkások bérére általánosan nyomást gyakorolni... Amit a rokkantakról mondtunk, lényegében áll a hadiözvegyekre is. Ezeknek az életét is úgy kell berendezni, hogy egyfelől járadék alakjában kárpótlást nyerjenek a férjük halálával szenvedett jövedelemcsökkenésért, másfelől módot kell találni, hogy munkaerejüket hasznosan fölhasználják, anélkül azonban, hogy ezzel a munkásosztály és különösen a nőmunkások bérét lenyomják.” Feszültségek nemcsak foglalkoztatási, bérezési, szociális kérdésekben adódtak. A társadalom egésze általában igyekezett ugyan „virágos mankót” adni a rokkantaknak, a szűkebb környezet azonban nem mindig volt ennyire megértő, segítőkész. Sok menyasszony, feleség nehezen vagy egyáltalán nem tudta elviselni, hogy vőlegénye, férje megrokkanva, torz arccal, zavarodott aggyal tért vissza a frontról. Nem tudott, nem akart a szerencsétlenül járt férfival élni. És akadtak még rosszabb – felháborító/elgondolkodtató – példák is. Az egyikre Klebelsberg Kuno , a háború idején a rokkantakkal foglalkozó intézmény gyakorlati vezetője bő évtizeddel a történtek után, már vallás- és közoktatásügyi miniszterként emlékezett A Tisza-zug című vezércikkében (Pesti Napló, 1929. augusztus 25.). A politikus megdöbbenten idézte föl, hogy amikor felbontották egy háborús rokkant sírját – a holttest koponyáján rajta volt a fekete szemüveg, mellette ott hevert a botja –, a gyomrában megtalálták a halálát okozó arzén maradványait. A felesége úgy gondolhatta: „jobb, ha egészen elpusztul a nyomorékja”. ● (Illusztrációk forrása: FSZEK Budapest Gyűjtemény) Birkózás oktatás amputált lábúaknak (Dollinger Béla: A rokkantak végtagcsonkjainak gyógykezeléséről)
