Budapest, 2017. (40. évfolyam)
5. szám, május - Daniss Győző: A NAGY HÁBORÚ - „Virágos mankót adjatok kezébe!”
BUDAPEST 2017 május 10 iparcsarnok hadirepülőgép-kiállítását. Ott nemcsak a zsákmányolt és az itthon gyártott repülőgépeket meg hazai üzemek más haditermékeit láthatta a sok tízezer érdeklődő, hanem ámulhatott az iparcsarnok fölött köröző pilóták ügyességén, hallgathatta katonazenekarok hangversenyét (akkor nem 1, hanem 2 korona volt a belépőjegy), 50 fillérért pedig mozijegyet vehetett háborús filmek vetítésére. A kiállításon emlékérmeket és emlékplaketteket is árultak. A 120 ezer koronás tiszta bevétel 40 százaléka a Hadisegélyző Hivatalé lett. Ezredzenekarok másutt – akár a Népoperában – is hangversenyeztek. Vagy a háború miatti valamennyi rászoruló segélyezésére, vagy saját ezredük rokkant katonáinak és hozzátartozóiknak szánva a jegybevétel egy részét. Több kiállításuk volt a „hadifényképészeknek” és a bevonult festőművészeknek. Különösen sok érdeklődőt vonzott a budapesti háziezred, a nagyhírű 32-esek képkiállítása a Nemzeti Szalonban 1917 januárjában. A bevétel az ezred elesett katonáinak „özvegy- és árvaalapját” gyarapította. A Piatnik kártyagyár Kóber Leó népföl kelő főhadnagy rajzait felhasználva „hadisegélyző” kártyát adott ki. A királyokon a központi hatalmak uralkodói, az alsókon és felsőkön a hadsereg főtisztjei szerepeltek, a makk ászon a magyar kártyán szokásos, tűznél melegedő öregember helyén köpenyes katona kuporgott. Műkéz hétköznapra és vasárnapra Ezek az időszaki, esetleg csak egyetlen nekibuzdulásnyi cselekedetek természetszerűleg nem voltak elégségesek a hosz szú távú gondok érdemi megoldására. A kormány és a parlament nem tétlenkedett sokáig. Már az 1915. évi XV. törvénycikk kimondta, hogy a háborúban megrokkant legénységi állományúakat – ha remény van keresetképességük részleges vagy teljes visszanyerésére – orvosi kezelésben és szakmai oktatásban kell részesíteni, az amputáltakat pedig művégtaggal kell ellátni. Nem kevés ember sorsáról volt szó. Egy a háború utáni összeírás 68197 végtagcsonkolt vagy világtalan katonát számított 100 százalékos, 100272 hazatértet pedig 25–75 százalékos rokkantnak. Kívülük gondoskodni kellett 72324 hadiözvegy és 101224 hadiárva megsegítéséről. Az egyik legsürgetőbb feladat volt a kezüket-lábukat elveszítettek művégtaggal való ellátása. E tennivalók elvégzéséből oroszlánrészt vállalt dr. Dollinger Béla . Az általa szervezett műhelyekben személyre szabottan készültek műkezek, műlábak. Ha csak az egyik karról, lábról kellett gondoskodni, akkor a megmaradt másikról mintát vettek, s annak alapján készült el a hiányzó végtag. Dollinger arra is gondolt, hogy az új végtag használata minél kisebb fájdalmat okozzon használójának. Evégett esetenként – ha a harctéri körülmények közötti első csonkolást végző kollégája nem vette/vehette figyelembe a majdani művégtagillesztést, és netán hegyes csonkokat hagyott – újraoperáltatta a sérültet, „lekerekíttette” a megmaradt végtagcsonkot. Az állam két végtagot juttatott a rászorulóknak. Egyet munkavégzéshez – ez afféle „dokkolóegység” volt a test és a munkaeszköz között. A „kozmetikainak” vagy „vasárnapinak” nevezett másik pedig hasonlítani próbált az elvesztett végtaghoz, hogy a rokkant legalább látszatra ne különbözzön túlságosan az ép embertársaitól. Korabeli összesítés szerint 24262 csonkolt katonának készítettek művégtagokat. Dollinger a műlábat kapott katonáknak „tanpályát” építtetett, hogy minél biztosabban Tanpályák amputált lábúaknak (Dollinger Béla: A rokkantak végtagcsonkjainak gyógykezeléséről)
