Budapest, 2017. (40. évfolyam)
5. szám, május - Jolsvai András: Színek a telepen
BUDAPEST 2017 május 4 Miközben bolyongunk a városrész sűrűjében, arra keressük a választ, mit kezd, mit kezdhet az ember a régi lakótelepével a huszonegyedik század elején. Angyalföld, mint mindenben, lakótelepekben is gazdag: van telepe a húszas-harmincas évekből (igaz, akkor még nem nevezték így), van az ötvenesből, s aztán a hetvenes-nyolcvanasból is. Igaz, itt nem voltak korlátlanok a lehetőségek a teleptervezők számára (nem volt nagyszabású beépítetlen terület, mint Káposztásmegyeren vagy Újpalotán, s nem bontottak le egész városrészeket, mint Óbudán, például), itt viszonylag szűkebb területen (egy-egy gyárüzem vagy bádogváros helyén, esetleg kertes házas övezetben) születtek meg ezek a régiók, amelyeknek (mármint a korlátolt lehetőségeknek) mára inkább az előnyei láthatóak: tudniillik, hogy a telep szervesen beleépül a környezetébe, nem lesz magára maradó és sokszor leszakadó zárvány, mint a városszéli óriástelepeknél látjuk. Anélkül, hogy elvesznénk az előnyökről s hátrányokról szóló, véget nem érő vitában, néhány dolgot azért érdemes, indulásképpen, megjegyeznünk. Az egyik, hogy Angyalföldön a telepi lét, mindenkinek, aki részesülhetett benne, akár a háború előtt, akár utána vagy később, előrelépés volt: társadalmi felemelkedést jelentett. A másik, hogy ma viszont a többségnek az ellenkezőjét jelenti: aki megteheti, tovább lép, a frissen épített modern kistelepek vagy a kertes házak irányába. (Feltéve, ha a tizenharmadik kerületben akar maradni, de az itt élők többsége, hiába na, lokálpatriotizmus is van a világon, mindenképpen itt szeretné járni az útját, a Váci út és Lehel út között, hogy Zsüti úr halhatatlan slágerszövegét idézzük.) A másik, hogy a lakótelep, filozófiáját tekintve, közösségi műfaj, s mint ilyen, fiataloknak van kitalálva: jobbára kisgyerekeseknek, ráadásul. (És ez csak az elméleti rész, mely a házak és terek elosztásáról meg a lakások belső logikájáról szól, a kicsi konyha, nagy játszótér elvről. De a valóság, különösen a magyar valóság ezt még néhány emlékezetes árnyalattal színesítette is. E sorok írójának abban a szerencsében volt része, hogy majd egy évtizedet élhetett újonnan épült lakótelepen, tízemeletes szalagházban ráadásul, pontosan tudja tehát, milyen egy házgyári betonból rohammunkában épült lakásban létezni, ahol hétszámra elromlik a lift, eltömődik a szemétledobó, átfúj a szél az illesztéseken, és kinő a fű a szőnyegpadló alatt. Ahol mindent, de mindent újra meg kell csinálni saját kezűleg – fürge mesteremberek egész hada élt ebből egykor –, ahol hatemeletnyi távolságból minden áthallatszik, ahol a közösséget a hiány hozza létre.) A fiatalok azonban, ahogy a telepek, Színek a telepen szöveg: Jolsvai András, fotó: Tanyi Adrienne
