Budapest, 2017. (40. évfolyam)
5. szám, május - Jolsvai András: Színek a telepen
BUDAPEST 2017 május 5 egyszer csak megöregszenek, a lakóközösségi arányok megváltoznak, amely tény új kihívások elé állítja a városrész vezetését éppúgy, mint az ott lakókat. Hogy ezekkel a kihívásokkal miképpen lehet megbirkózni, erre kerestük a választ. Az Országbíró utcai lakótelepet (melyet hajdan Szegedi útinak neveztek – ez is érdekes, hogyan változnak az elnevezések, mindig pontosan követve a hangsúlyeltolódásokat, lásd például még a Fiastyúk és Vizafogó történetét) érdemes talán a Petneházy utca felől megközelíteni. Ott van a határ, az utca túloldalán izgalmas, modern, új épületek és régesrégi házak váltják egymást, bennük olyan rejtélyes boltokkal, mint síkölcsönző meg vitorlásbérlés, pedig tudtommal a környéken se hegy, se tenger. A toronyházak közötti teret egy szerteágazó oktatási létesítmény uralja, melyet a hajdani iskola átépítésével, újragondolásával hoztak létre. Egy magániskoláról van szó, egy ismert nemzetközi lánc egyik tagjáról, mely több új épületrésszel (többek között egy hatalmas tornacsarnokkal) gazdagította a hajdani iskolát, s így, nagy udvarával (mely aztán egy kisebb, közösségi egyenjátszótérben folytatódik) illetve a bejárata előtti hatalmas térrel tökéletesen felügyeli az egész tömböt a Röppentyű utcától a Béke térig bezárólag. A sétáló egy gazdag, jól prosperáló magániskola külső képét látja maga előtt, remélve, hogy a valóság és a látszat ezúttal nem esik távol egymástól. Az Országbíró utcára érve értjük meg a ráncfelvarrás igazi logikáját. A városrészrendezők ugyanis az utóbbi időben sétálóutcává alakították a telep központi helyen lévő keresztútját (ledíszkövezték, kicsinosították), s ez a tett levegőhöz juttatta az egész tömböt. Boltok, padok, útjelző táblák, játszóterek és rekreációs tornaudvar követik egymást, utóbbi áldásaiból, meglepetésemre, inkább az élemedett korosztály veszi ki a részét. Azt nem tudom, mennyire nehezítette meg ez a döntés a járművekkel közlekedők életét – a gyalogosokét, sétálókét, ráérőkét, tehát a nyugdíjasokét természetesen megkönnyítette. (És sokkal biztonságosabbá tette az iskola környékét is.) A házak egy részét a ma divatos pasztellszínű megoldással újították fel s szigetelték le (szemre szép, annyit megállapíthatunk, különösen annál a házgyári egyenszürkénél szebb, ahonnan indultunk), más része még várja a megújulást: a fák szépen megnőttek, a parkok tavaszi képet mutatnak, talán csak díszkőből van több az elégnél, de így legalább pompás felvonulásokat tarthat itt, akinek erre van igénye. Utunk második állomását némileg hebehurgyán Gyöngyösi utcai telepnek fogjuk nevezni. (Zoli barátom, aki itt nőtt fel, még Madarász utcainak hívta.) Nincs adat arra nézvést, hogy a Murányi Vénusz egykor (ti. a barokk idején) oly népszerű szerzőjének bármi kapcsolata volna az ő korában még lakatlan Angyalfölddel, ez a környék mindenesetre széltében-hosszában az ő nevét viseli. Van utca és sétány, és van mindenféle bolt, intézmény, efféle, mely nevében a gyöngy szó különféle variációit őrzi, nem sejtve, hogy itt egy tizenhetedik századi költőről, és nem a Gyöngyös felé vezető útról van szó. Errefelé könnyebb volt a tömbrehabilitálók dolga, mert az építők, akiknek a régi Tripolisz helyén felhúzott bérkaszárnyák (Hiszekegy-ház, csak annyit mondok, részletekért tessék N. Kósa Judit hoz for dulni), egy kórházi tömb, egy gyárüzem, egy templom és oldalágai, valamint egyenkertes-házak (esetleg kertes egyenházak, szintén telep a maga módján) közé kellett a panelhalmot (ezt meg Sumonyi Zoltán tól kölcsönöztem, kitűnő könyvére utalva) felépíteni, ezt szerencsére elég szellősen tették. Így aztán a maiaknak csak ki kellett használni az adódó lehetőségeket. Meghosszabították és kibővítették, valamint csodás sétálóutcává varázsolták a Gyöngyösi-sétányt (hadd dicsérjem meg a kertészeket külön, és ha már, akkor a tavaszt is), amely így tényleg a telep agórája, találkozási pontja lett. Nem véletlen, hogy itt egyetlen bolton sincs lakat, itt minden él, vibrál, működik, van szépségszalon és mosoda (ez egy amerikai mintára terjedő új divat Pesten), pékség, cukrászda, közért meg ezernyi más. Aztán padok, szökőkút, játszóterek, sportudvarok. (Utóbbiak, ha jól értem, az iskolához tartoznak.) Sajátos világ ez, van külön hangulata, íze, s – ez egy séta során is látszik – van öntudata. A helyiek maguk is szépítik, vigyázzák, javítják a környéküket, itt a közösségi tér valóságos közösséget is teremt, évente több alkalommal is rendeznek mulatságokat, összejöveteleket, utcabálokat. S most, hogy észak felé bontják, bontogatják a régi gyárépületeket (még van néhány rom, a fotós kedvéért), felsejlik a telep lehetséges folytatása is, immár igazán huszonegyedik századi eszközökkel. Ha megérjük, megnézzük majd azt is. ●
