Budapest, 2017. (40. évfolyam)
4. szám, április - Dámosy Géza: Régi helyekről, régi emberekről
BUDAPEST 2017 április 26 A Várnegyed 1955-ben a Mátyás-templom tornya hatalmas faállványt kapott, magasabb volt, mint a kereszt. Mint a Műegyetem építészkarának hallgatóit (jó évfolyam volt, azóta többen Kossuth- vagy Ybl-díjasok, van, aki már eltávozott tőlünk, mint Makovecz Imre barátom is) felküldtek ide bennünket, azt hiszem, valamit mérnünk kellett, már nem emlékszem. Mondhatom, a kilátás innen fentről a szó szoros értelmében szédítő volt. A Hiltontól északra a Várnegyed jobban megmaradt, a Werbőczy, ma Táncsics Mihály utca ma is több érdekes palotát rejt. Például az örökségvédelem székházát: boltozatos mélypincéjében volt egy nagy kiállításom „Körberajzolt világ” címmel. A hivatal mára megszűnt. Mellette az Erdődy palota, a zene háza. Kossuth börtönét az ame rikaiak súlyos pénzért visszaadták az államnak, addig évtizedekig fittnes-teremnek használta egy-két katonájuk. Most renoválják, még nem nyilvános. Kicsit arrébb volt az „Old Firenze” jazz zenéjével, ide magunkfajtának illett járogatni. A sarkon, a brit rezidencia előtt mindig sorállás volt, kulturális rendezvényeket tartottak. A levéltárat ötvenhatban lőtték, égett, sok dokumentum pusztult el. Az ezredfordulóig a lakóházak kapui még nyitva álltak, akkoriban sok rajzot készítettem a negyedről. Manapság Budapest udvarai már nem látogathatók. „A szabadságnak ára van” – mondták nekem mindig nyugati ismerőseim. A háború utáni újjáépítésről Dragonits Tamás , a kor utolsó élő tanúja könyvet írt, de nekem még többet mesél. Nagyanyáim Nagymamával kezdem, ő volt az idősebb, és előbb is halt meg. Lófő székely volt a zugból, Mikes Kelemen falubelije. Hatalmas testű, büszke természetű asszony. Nagyapám herceg Esterházy er dőmérnöke volt, korán meghalt, nagymama ezután már csak hízott. Kissrác koromban már Pesten, a közelünkben lakott, hármunkat többször is pesztrált. Egyszer a Décsi moziba mentünk vele, a híradó alatt a lába alatt egy ezüstrókát talált, ezt kínálgatta a közelben ülőknek. Miután senkié sem volt, rájött, hogy a saját válláról csúszott le, tehát visszatette. No hiszen, kaptuk is a megjegyzéseket. Legnagyobb örömünkre voltunk vele többször a Városligetben is, mert ott volt körkép meg liliputi-színház, ott gyönyörűen énekelték, hogy „kár összeveszni velem”. Emlékszem, egyszer megint a vurstlinál, a ringlispil előtt ülünk egy padon, egy jól öltözött, velem egykorú fiúcska sündörgött körülöttünk, egyedül volt-e, már nem tudom. Nagymama megszólította: „Hogy hívnak, fiatalember?” Ő vigyázzba állva azt felelte: „Van szerencsém magamat bemutatni, Fleisman Robika a nevem.” Ez annyira frappáns mondatnak tűnt, hogy szállóigénkké vált. Hogy mi lett Robikából, átélte-e a következő időket, nem tudni, de ha igen is, ma már túl lenne a nyolc X-en, s tudvalevő, ebben a korban már nem illetlenség eltávozni. 1944 utolsó heteit már nem pesti otthonunkban töltöttük: apám a Tabán tetején, a Czakó utca egyik emeletes villájában bérelt egy ideiglenes lakást. Minden pillanatban jöhetett a parancs, hogy helyőrségi kórházával vonuljon nyugatra, minket is magával vivendő. A szovjetek már akkor Csepel körül álltak, a Margit-híd már nem volt meg, és a 44-es villamos az Erzsébet-hídon lépésben haladt át, a bent ülők ezalatt csendesen imádkoztak. Egyik reggel éppen a cipőmet húztam az ágyam szélén, mellettem nagyanyám egy karosszékben ücsörgött, amikor egy orosz légiakna becsapódott a szomszédba. Én a falnak vágódva láttam, ahogy Nagymama mind a százhúsz kilójával formálisan kiemelkedett a fotelból, a levegőben egy másodperc hányadáig megpihent, majd visszahuppanva azt mondta: „JAJJ!” Én meg elgondolkodtam a fizika törvényeiről. Most Nanó következik, ő picike volt és nagyon szorgos. Anyai ágon a hős Jurisics egyenes leszármazottja (tehát én is), a család nak az Izabella utcában volt egy harangöntödéje akkoron. Gyerekkorát vagy dédapám felvidéki kastélyában vagy elvált édesanyjánál Pesten töltötte, de ott sokszor megfeledkeztek róla, így mesélte. Egyszer kiszökve, egy sámlira állva Kossuth temetési menetét is végignézte. Édesapja halála után aztán ő lett a kastély és a falu úrnője. Hátratett kezekkel ment az utcán, és mindig úgy köszönt vissza, hogy „magamat ajánlom”. Ilyképp járásomat tőle örököltem, egyébként is imádtam, sokat is írtam róla. De itt csak annyit, hogy 1956 tavaszán Pestre látogatott, és kérdezvén, mer-
