Budapest, 2017. (40. évfolyam)
1. szám, január - Horváth Júlia Borbála: SÉTÁLUNK, SÉTÁLUNK - Látástól vakolásig
BUDAPEST 2017 január 11 ta éjt nappallá téve. Tizedikén megnyitották ugyan, de azután hazamentek a honatyák. A magyar politikai kultúra szilárdult meg itt, a felszólalók fejből, papír nélkül mondták el beszédeiket, a felolvasókat megvetették. Egyébként Mikszáth Kálmán imádta az épületet. Napi ülésekről tudósította a korabeli újságokat, és nem örült a Duna parti Parlament fölépülésének, sőt, rendszeresen eltévedt a tágra szabott termekben. Bólogatnak többen is, és nosztalgiával gondolnak vissza a régi szép/csúnya időkre; de a délelőtt szalad, a csoport halad, következnek a szomszédos paloták. A nem mondjuk ki, melyik nevű magánszálloda következik; rejtőzködő, sejtelmes belvilággal, amely megfontolt marketingjében a titkosság vonzerejére épít. A romos rokokó stukkókhoz és a bejárat fölött árnyékoló lepukkant bagolyhoz tökéletesen illeszkedik a belső dizájn. Az épületet néhány éve üzletemberek megvásárolták, és üres zsebű művészembereknek adtak benne szállást, akikkel közösen megalkották a palota és romkocsma keverékét, a romszállodát. A kíváncsiskodókat ezúttal sem lehet visszafogni: de miért nem festették ki a szobákat? (az évszázados patinát akarták megtartani) És miért vannak létrából a törölközőtartók? (az volt kéznél). És a fran ciaágyat miért rakták a fürdőszobába? (csak) Na, és a kilátás? (a Nemzeti Múzeumra) A csoportvezető, megelőzendő a további kérdéseket elmondja, amit tud: – A szállásadás feltételei rendkívül szigorúak, egy éjszaka legkevesebb hatvan euróba kerül – fejenként. Javaslom, menjünk tovább, sok más érdekesség vár még ránk. A tizenkilencedik század második felétől a tehetős magyar arisztokrata részére kötelező volt, hogy ne csak vidéken, hanem a fővárosban is legyen rezidenciája. Szorosan egymás mellé települtek a nemesi családok, s amikor valami fontosat kívántak közölni egymással, kiálltak az erkélyre és köszönhettek vagy kondoleálhattak a nagyságos grófnő asszonynak. Almássy, Bánffy, Dessewffy, Esterházy, Festetics, Hadik, Károlyi, Keglevich, Pálffy, Törley, Zichy... – burjánzanak a nevek és hullámzanak a kedélyek, amikor a társaság átszellemülten körülnéz a Károlyi-palota kétlakásnyi ebédlőjében. Mívesen vasalt lépcsőházban tekerednek fölfelé a látogatók, az első szintről lenézve némelyeknek megremeg a lába, mások finnyáskodnak: A folyosóról közvetlenül kell belépni a szobába? (nem, előbb az előcsarnokba, csak azt elfelejti a látogató, mire odaér) miért volt szükség ekkora belmagasságra? (gondol tak az utókorra; akár négy fekvőgaléria is elfér egymás fölött) A csoport kedélyesen továbbhalad, az utcai szárny másik fontos terme a zenei. A falakat hangszerstukkók díszítik, szinte hallhatók Liszt négykezesei, közvetlenül mellette található a hölgyek szalonja, háló- és gyerekszobák, egymásba nyíló, soha meg nem ismerhető titkokkal. – A mennyezeti freskó Tiepolo stílusában készült, s egy újabb emeletet ábrázol, korláttal, és az ég egy darabkájával. Isten szintjét jelképezi, innen már csak őhozzá van följebb. Az építészeknek komoly fejtörést okozott, hogyan válasszák el a cselédség ünnepnapjait az uraságok hétköznapjaitól; leginkább a lefolyórendszer hiánya okozott gondot, vagyis a folyosóra kirakott éjjeliedények szeparálása. A grófi család ugyanis nem találkozhatott a póri család bilijeivel, ezért külön cselédlépcsőházat építettek nekik. A MÁV-korszakban viszont ilyen nem fordulhatott elő. A vasutasok örültek a változatos domborzatnak házon belül, és bálteremtől mosókonyháig becsületesen feldarabolták a palotát. A társaság érti a problémát, s együtt éreznek a hajdani tulajdonosokkal: De legalább megmaradt (sőt, a kor hozzátett a történelemhez); következik Magyar Rádió kockaépülete, amely Szocreál báró megrendelésére épült; különös tekintettel az eredeti kapura. – A főépület és az üzemépület sok vihart megélt falait lebontják, helyén az egykori kert visszatelepítését tervezik. Szerencsére az uraságok annak idején nem sejthették, hogy mi lesz a végük, és életükben akarták a legjobban érezni magukat; a báli szezont a Wenckheim Frigyes százhúsz holdas földbirtokos és országgyűlési képviselő kastélyában végigszórakozták, ahol Szabó Ervin és könyvei csak jóval később vették át az uralmat. Az egyébként unokatestvér grófi pár rengeteget jótékonykodott. Kórházat, árvaházat, nőket és tehetségeket segítettek, de nem volt kegyes velük a sors, Krisztina grófnő egy vadászbalesetben meghalt. A csoport figyelmesen hallgatja a történetet, azután épkézláb átevickél a könyvespolcokkal telezsúfolt bálteremen. A felöltőket a vesztibülben hagyhatják, miután alkalom adódik lerogyni a történelmi levegőjű hallban, nézegetni a frissen sietőket, amint könyvhegyekkel a karjukon várnak a sorukra. Vagyis a sorsukra.●
