Budapest, 2016. (39. évfolyam)
3. szám, március - Csontó Sándor: TERESEDÉS - Paraván a valóság előtt
BUDAPEST 2016 március 7 De hadd meséljen róla, mondjuk, Gu minár, az alkimista hegedűkészítő, aki lelket lehel a már élettelen fatestbe, s a hangszert hűséges társsá varázsolja. Czuczi Mátyás fodrászmesternél havon ta garantált a kétharmados újjászületés, aki 1962 óta űzi az ipart a kerületben. Napjában többször kiáll az üzlete elé, és tekintetével körbesvenkeli az előtte elterülő vidéket. És persze a hölgyeket mindig, akikről gyerekkora óta komoly tapasztalata van. Neki is az ujjaiban van a tudománya. Nem minden dől el fejben, de a fej kinézetén sok minden múlhat. Még talán hallotta a Csányi utcán csilingelni a kettes villamost a gipszcicomás háznál – ahol most autók parkolnak csendesen –, mert ez volt valamikor az eladósorba került lánykák menhelye. Egy kupleráj, na. Elkoptatták a lépcsőit a kérők, ahogyan a bárcások is ki lettek stafírozva rendesen. Pedig azok is csak igazi otthonra vártak, mint a kárpitos kirakatában a magukat kellető fotelek. Már nem válogatnának az ülepek közül, csak akármilyen terpeszkedjen mielőbb beléjük. Ijedtükben a rugóikat is behúzták. A használatlanság az, ami hamarabb megeszi a lelket, nem a moly a selymet. Itt maradt nekünk egy régebbi korból a Kádár étkezde, ahol már egy ideje Or bán úr a tulaj. Ellenben olyan gazdája ő a kockás abrosszal terített asztaloknak, amilyen jókedvűen térnek ide vissza a vendégek, és nem táncolnak arrébb egy lokalitással. Echte magyaros ételek, szép adagok, marhaságok, maceszok. Naponta vétkeznénk az írás ellen, ha kerületiek lennénk. A műhímzőnél sajna, rég elszakadt a cérna. A mi lobogónkat sej, ki stoppolja meg ezek után? Hanem a legnagyobb hintáslegény a gáton mégis a három lakóházzal egyetemben épült harmadik fővárosi Vásárcsarnok. Húsz éve beleköltözött a globalizáció mindenevő hörcsöge, és szotyihalomba s páros kolbászba fulladt a kulturált vásárlás. – Most álomszép, nem lehet ráismerni, öröm ide betérni! – egy folytában duruzsolnak öntöttvas oszlopai körül a népek. (Bravó Vadas Feri !) Nem dicsekvésből mondom, de a Laci barátom, a zöldséges-gyümölcsös – mostanság képkereskedő – nem bánná, ha nekem újra házasodni támadna kedvem, mert ő ingyen is lepasszolná szombat estére a tök üres csarnokot, de Isten a tanúm, nem nősülök soha... No, ilyenek a jó és fontos barátok. És maradt még a végére egy tisztázandó, homályos és drámai kép. Háromezer ember teteme, halomban a testrészek, egymásba gabalyodva, összefagyva. Ezt nekem csak úgy mondták, én nem láthattam. Mégis látom, mert tudok róla és nem tudok úgy tenni, amikor keresztülvágok a téren, hogy ne látnám mindig. Valaki beszélt erről egy társaságban és mások is említették máshol. Még jó, hogy nem éltem akkor. Mert már nem élnék. Nem mintha az anyai nagyanyám zsidó lett volna. És ha mégis? De volt szerencsém később születni egy jobb korba. És lehetne egy emlékoszlop az öreg fa helyén, ezt már Kemény Mária művészettörté nész barátném javasolta. Igen, még egy! Szóval, végül is, megbékélek a névvel, mert nem a tér teszi az embert, hanem az emberek teszik a teret. Valamivé. Valamilyenné. Meg az országot is. ● Sebestyén László camera obscura felvétele
