Budapest, 2016. (39. évfolyam)
3. szám, március - Elek Lenke: ÖTVEN ÉV - Sárga telitalpú, piros, kék és zöld pöttyökkel
BUDAPEST 2016 március 8 Régi fényképeket nézegetünk. Barátnőm – még most is lelkesen – felkiált: neked Zierer telitalpú szandálod volt!? Akkor? Nocsak, és Gerti pulóver van rajtad, az a saját színében bordásan kötött ... Nahát! Szüleimnek hála, no meg az estin, munka mellett végzett egyetemnek köszönhetően olykor megengedhettem magamnak az efféle hívságokat. Az első, nyolcszáz forintos fizetésemből kézzel hímzett mini kötött ruhát vettem a Váci utcában! Az elegáns Fotószalon kirakatában sokáig még a fényképem is kint volt, amelyen ebben a ruhában feszítek. Gyakran elsétáltam arra, és figyeltem, kik állnak meg a kirakat előtt... A táskám viszont nem Pataiéktól való volt, ezért mindig irigyeltem is irodalom-nyelvtan, pszichológia-filmesztétika tanárnőmet, akinek elegáns, visszafogott, minőségi holmijait egyenesen Párizsból hozta filmrendező férje. Az a bizonyos temetési lakkcipő A fiatalabb tanárnők és a negyedikes lányok között már kész harc dúlt: kinek sikerül megvenni az utolsó darab spanyol körömcipőt a Luxusból. Akkoriban terjedt el a hír, hogy egy olyan külkereskedő vásárolta meg a tételt, aki nem értett spanyolul, és koporsóba, sírba való lábbeliket adtak el neki. Már nem tudom, igaz volt-e ez a szocialista külkereskedelemre kissé dehonesztáló legenda, de az én „kan dírozott mandarinzselé színű” lakkcipőm évekig bírta a strapát. Akkoriban nem voltak óriási szakadékok a pénztárcák, no meg a korosztályok – és a társadalmi osztályok! – között. Ugyanakkor – és ez nem ellentmondás – a hatvanas években elsősorban Budapesten nyílt lehetőség arra, hogy jól öltözött legyen valaki, ami annyit jelentett, hogy követi a nyugati divatot. Ehhez főleg tájékozottság kellett és igény – ez azonban milliók esetében hiányzott. Persze árura és némi pénzre is szükség volt, de hát itt nem (csak) az volt a kérdés, meg tudja-e fizetni az ember az Sárga telitalpú, piros, kék és zöld pöttyökkel Elek Lenke ÖTVEN ÉV
