Budapest, 2016. (39. évfolyam)
3. szám, március - Horváth Júlia Borbála: DÉLELŐTT - Az ufó pálya
BUDAPEST 2016 március 5 Olyankor fölvette a legjobb nadrágját, a márkás pólót, avval színben harmonizáló ünnepi edzőcipőt, zsebre vágta a frissen vásárolt butaokos telefont, és nekiindult a Belvárosnak. Azt játszotta, hogy ő nem újságkihordó, hanem, hanem... – És itt megállt a tudomány, mert olyan régen csinálta már, hogy alig is tudta elképzelni magát más szerepkörben. Tilos demoralizálni a kezdőt, majd a próbaidő lejárta után, két sör mellett kitárgyaljuk a dolgokat... – Gyors visszatérés a jelenbe, folytatódik a tanonc eligazítása. Már az elején szükséges felhívni a figyelmet néhány leselkedő veszélyre. Például arra, hogy bármilyen hasznos is e munka, a lakosság nem mindig fogadja szívesen. Sokan irtóznak a reklámanyagtól, és olyankor nem is szabad erőltetni, mert panaszlevél érkezik a központba: ha még egyszer mersz becsöngetni, kicsinállak... – Eleinte estig is eltart a munka, de ha megjön a gyakorlat, kora délutánra kész. Sokat lendít a dolgon, ha kulccsal rendelkezik a szóró. Nehéz feladat a kapukódok megszerzése; kizárólag kifigyeléssel vagy ismeretség révén lehet hozzájutni. A zárakat mintha direkt cserélgetnék, több ezer forint megy el kulcsmásolásra, a cipelésről nem beszélve; vagy három kilót nyom a kezdő készlet... – A topográfiai is meretek még ennél is fontosabbak: hogyan következnek egymás után az utcák, melyik ház rendelkezik hátsó bejárattal, a postaládákat hová rejtették, és persze a stratégia kialakítása: a szórásnál először lezárjuk a határvonalakat, vagyis a pálya széleit, akkor biztosan nem marad ki semmi, utána a merőleges utcák felgöngyölítése következik, hálószerű araszolással... A betanító nemhiába kiemelt munkaerő. Fontos, hogy a betanulttal bizalmi viszonyba kerüljön, de cimboraságot ne kössenek, csak adagolja neki az igét: A szakzsargon kétféle körzetet különböztet meg: az ufó pályát meg a csókos pályát. Az ufó? Az halálos! – kikerekedik a betanuló ábrázata, már egyenesen a mennyországban látja magát, amint akciós mirelit és nagybani virágföld vásárlására buzdítja az égieket, végül a betanító szilárd talajt ad a lova alá: óriási terület, kertes házak, iszo nyatosan messze egymástól, mogorva lakók vérebbel... – a betanuló csak pislog, szívja magába a szavakat és a nyeretlen kezdők magabiztosságával máris a csókosok közé vágyik: aaaz... maga a Kánaán! Mindenhova beengednek, néha már a kapuban várnak, és előre kérik az újságot. A nyugdíjasok lakta körzetek is ilyenek; kiolvassa, hol olcsóbb a farhát, utána begyújt vele... A szórólapokat minden esetben házig kell vinni, mert ellenőr a legváratlanabb helyen felbukkanhat. Általában napközben egyszer megjelenik, van úgy, hogy délután is, és följelenti a szóróst, ha nem talál megfelelő mennyiségű anyagot a postaládákban. Persze a területi felügyelők őt is ellenőrzik, meg a városi ellenőrök, akik direkt ezért utaznak fel vidékről... – De az ritka. Vagyis gyakori, csak ritka, hogy kiszállnak terepre. Persze a tanulókat sem kell félteni. Előfordult, hogy két tanuló a legelső napon a teljes anyagot elszállította a MÉH- be; persze rögtön kirúgták őket. Egy másik ügyesebben csinálta, csak hónapok múlva derült ki, hogy egyetlen munkából kétféle hasznot húz. Gyanúsnak kellett volna lennie, mert strandpapucsban járt dolgozni... A második munkanap önálló részfeladatokat is tartalmaz. A páratlan oldal megszórása óra húsz percbe telik (kinek jár, kinek nem, lépcsőházi bejutás, Zsóka néni fiatalkori történetei), miután a betanító jobbnak látja, ha maga mellett tartja a tanoncot, aki kilenc óra körül időt kér, de némi gondolkodás után visszaáll a sorba. Szorgosan dolgoznak a kezek, délre egészen cipelhetővé válik a csomag, és újabb mesék is beleférnek a délutánba. Például, hogy pár éve sokkal jobb volt reklámújságosnak lenni. Kiválóan megéltek belőle a szórósok, jó volt a hangulat, néha beültek ebédelni a kínaiba, elvégre szomszédos pályákon mozogtak: elegendő volt egy telefon, és máris összejött a csapat... – Ma meg? Maradt az autó csomagtartójából előbányászott májkrémes kenyér meg a langyos kóla. Mindenki rohan, a mellékállásba, a gyerekért, a ki tudja, hova; óriási a lemorzsolódás, hetente legalább hat új tanuló érkezik. Nemrég kollektív lázadás történt: nyakra-főre vették föl az embereket, hígult a munka, kimaradtak napok. A régiek otthon ültek, és közölték, így nem csinálják tovább. Érdekes módon délre helyreállt a rend. Közben szürkület ereszkedik rájuk, pár harisnyanadrág és álláshirdető lap maradt a zsák alján. Igyunk egy sört vagy többet... – döntenek közösen, s behúzód nak a közeli kocsmába. Mester és tanítvány egyetértésben poharazgat, előrehozott barátkozás ez, a panaszokban máris egyenlők ők. A tanuló jó társaságnak bizonyul, csak ámul, hogy az ő sorsára is irigykedhet bárki, jobbnak látja hát, ha összehúzza magát a széken és figyel. Megtudja, hogy a mentor sem volt ily kezes bárány annakidején. Eredetileg szinkronszínész akart lenni, az érettségiig vitte a lendület, végül családi kívánalomra kitanulta az elektroműszerész szakmát. Ilyenformán egyensúly keletkezett a világ kicsiny szegletében, a film pedig maradt a filmszínházakra. A gondok azzal kezdődtek, hogy soha de soha nem akarták megérteni, és a megtakarított pénze is elfogyott. Akkor elhatározta, felhagy a tisztes polgári foglalkozással, s hagyja magát szárnyalni, mert igenis, neki van mondanivalója. Például az, hogy nincs igazság a Földön... ●
