Budapest, 2016. (39. évfolyam)

2. szám, február - Mátyás B. Ferenc: Dagerrotípia - Hidvégi Violetta: Útravaló

BUDAPEST 2016 február 28 VERSLÁB ● VERSLÁB ● VERSLÁB ● VERSLÁB A ROVATOT SZERKESZTI: KIRSCHNER PÉTER Mátyás B. Ferenc Dagerrotípia ablakomat nincs miért kitárni a szomszédok is szegény emberek szívverésem olykor könnyet köpül s csak hüledezhetek mint örömfelejtő ostoba hozott-e valahova sorsom vagy pusztán sehova -igaz utcánk aszfaltozott minden kerítés mögött címzettek laknak havonta jár a postás amíg csak meg nem halnak esténként könnyű lányok vonulnak mint tavaszi illatok hajnalra haza lengenek akár a sóhajok – szélirányból fekete por pereg teraszomon akaratlanul kokszot termelek csak vágott virág él itt ünnep/másnapig a szomszéd kurva dobálja kertembe át bűnös csokrait – így élek Budapesten a természet hátsóudvarán a lég minden madarát az égről letiltanám ne sugallják unos-untalan szárnyatlan lény vagyok végsőkig haszontalan ember a kiszolgáltatott – (2015. december 3.) ÚTRAVALÓ Hidvégi Violetta Elkísér az úton. Női és férfi táskába egy­aránt belefér. Férfi­nak talán zsebébe is. Mégis este olvastam az ágyban, két fek­vésben, hogy tovább tartson. Vége lett, de nem hagyott el. Volt, amit már ismertem. Közös programokról hazafelé sétálva, hall­gattam a történeteket. Leírtad? Persze. És? Ellopták. Mit? A szá­mítógépet. Írd le újra! Írom. Ágas-bogas családfa. Mit fa, erdő. Jöttek messziről, mentek még messzebb önszántukból. Vitték, mások döntése szerint. Nem tért haza, pedig várták. Sírja sincs, csak az emléke és az épületei. Ha­zatért. Dolga volt: gyermeknemzés, forradalomcsinálás. Ha nem így történik, most nem olvashatnánk, vagy nem ilyen világban él­hetnék, vagy a világ ítélne rólunk másképpen. Elment. Engedték, de csak őt. Gyerekeket nem. Küldött pénzt, majd megérkezett ő maga is. Visszavárta lánya és édesanyja. A lány megnőtt, utazott. Nyugatra, délre, keletre. Megnézte, megmászta, kibírta, az orosz­lán életben hagyta. Lealkudta. Felvette. Szép. Halványlila szári­ban, fekete-fehérben. Otthonos könyv. Úgy vettem magamra, mint egy édesanyám által kötött kabátot. Egyidősek vagyunk. Jó, én másfél évvel előbb leszek nyugdíjas. Irigyel is érte rendesen. A mi édesanyáink kötöt­tek, varrtak. Tárgyiasult anyai ölelés, attól olyan jó meleg. Szabad­idő hasznos eltöltése. Mert nem fizetünk azért, amit magunk is. Mert nincs miből. Szegénység? Másnak, lehet. Nekünk szabad­ság és nevetés. Mintegy két évtizeddel ezelőtt egy téli napon be­vásárlásból jöttünk haza, mikor megcsúsztam a jégen és elestem. Derékszögben ülök a földön kezemben a zsákmánnyal, és nem bírok mozdulni. Jobbról és balról egy-egy táska benne az alapvető élelmiszerek: tej és vörösbor. Az utóbbi gyógyszer vérszegénység ellen. Én ott alant, felettem lányom riadt tekintete. Fel tudsz kel­ni? Látom magam kívülről. Folyik a könnyem. Nem a fájdalom­tól, a nevetéstől. Igen rögtön jövök, de előbb kinevetem magam magamból. Aggódás oldódik. Megyünk tovább. Noémi családtagjai mindig továbbléptek. Tették, amit kellett, amit lehetett. Az asszonyok szültek sok gyermeket, gyakorolták a megtanult háztartásvezetést, konyhai tudományokat. Készítettek száz gombócot, csak úgy próbaképpen, vajon meddig. Százlá­bú gyerekseregnek csak estig. Balaton délelőtt, Balaton délután. Kiszív a víz és a nap. Vagy fogták a csirkét, és felturbózták. Az a szegény jószág zsírja aranyló fényében pulykának képzelhette magát, úgy kitömték. Tudod, kedves szárnyas, így sokkal többet érsz. A konyhai bűvészmutatvány olvasása közben számban érez­tem édesanyám és nagyanyám hasonló módon elkészített ételé­nek ízét. Hanyas vagy? 54–55–56? Megmondom, mi a kedvenc ételed, ami gyermekkorodtól elkísér.

Next

/
Thumbnails
Contents