Budapest, 2016. (39. évfolyam)
2. szám, február - Mátyás B. Ferenc: Dagerrotípia - Hidvégi Violetta: Útravaló
BUDAPEST 2016 február 28 VERSLÁB ● VERSLÁB ● VERSLÁB ● VERSLÁB A ROVATOT SZERKESZTI: KIRSCHNER PÉTER Mátyás B. Ferenc Dagerrotípia ablakomat nincs miért kitárni a szomszédok is szegény emberek szívverésem olykor könnyet köpül s csak hüledezhetek mint örömfelejtő ostoba hozott-e valahova sorsom vagy pusztán sehova -igaz utcánk aszfaltozott minden kerítés mögött címzettek laknak havonta jár a postás amíg csak meg nem halnak esténként könnyű lányok vonulnak mint tavaszi illatok hajnalra haza lengenek akár a sóhajok – szélirányból fekete por pereg teraszomon akaratlanul kokszot termelek csak vágott virág él itt ünnep/másnapig a szomszéd kurva dobálja kertembe át bűnös csokrait – így élek Budapesten a természet hátsóudvarán a lég minden madarát az égről letiltanám ne sugallják unos-untalan szárnyatlan lény vagyok végsőkig haszontalan ember a kiszolgáltatott – (2015. december 3.) ÚTRAVALÓ Hidvégi Violetta Elkísér az úton. Női és férfi táskába egyaránt belefér. Férfinak talán zsebébe is. Mégis este olvastam az ágyban, két fekvésben, hogy tovább tartson. Vége lett, de nem hagyott el. Volt, amit már ismertem. Közös programokról hazafelé sétálva, hallgattam a történeteket. Leírtad? Persze. És? Ellopták. Mit? A számítógépet. Írd le újra! Írom. Ágas-bogas családfa. Mit fa, erdő. Jöttek messziről, mentek még messzebb önszántukból. Vitték, mások döntése szerint. Nem tért haza, pedig várták. Sírja sincs, csak az emléke és az épületei. Hazatért. Dolga volt: gyermeknemzés, forradalomcsinálás. Ha nem így történik, most nem olvashatnánk, vagy nem ilyen világban élhetnék, vagy a világ ítélne rólunk másképpen. Elment. Engedték, de csak őt. Gyerekeket nem. Küldött pénzt, majd megérkezett ő maga is. Visszavárta lánya és édesanyja. A lány megnőtt, utazott. Nyugatra, délre, keletre. Megnézte, megmászta, kibírta, az oroszlán életben hagyta. Lealkudta. Felvette. Szép. Halványlila száriban, fekete-fehérben. Otthonos könyv. Úgy vettem magamra, mint egy édesanyám által kötött kabátot. Egyidősek vagyunk. Jó, én másfél évvel előbb leszek nyugdíjas. Irigyel is érte rendesen. A mi édesanyáink kötöttek, varrtak. Tárgyiasult anyai ölelés, attól olyan jó meleg. Szabadidő hasznos eltöltése. Mert nem fizetünk azért, amit magunk is. Mert nincs miből. Szegénység? Másnak, lehet. Nekünk szabadság és nevetés. Mintegy két évtizeddel ezelőtt egy téli napon bevásárlásból jöttünk haza, mikor megcsúsztam a jégen és elestem. Derékszögben ülök a földön kezemben a zsákmánnyal, és nem bírok mozdulni. Jobbról és balról egy-egy táska benne az alapvető élelmiszerek: tej és vörösbor. Az utóbbi gyógyszer vérszegénység ellen. Én ott alant, felettem lányom riadt tekintete. Fel tudsz kelni? Látom magam kívülről. Folyik a könnyem. Nem a fájdalomtól, a nevetéstől. Igen rögtön jövök, de előbb kinevetem magam magamból. Aggódás oldódik. Megyünk tovább. Noémi családtagjai mindig továbbléptek. Tették, amit kellett, amit lehetett. Az asszonyok szültek sok gyermeket, gyakorolták a megtanult háztartásvezetést, konyhai tudományokat. Készítettek száz gombócot, csak úgy próbaképpen, vajon meddig. Százlábú gyerekseregnek csak estig. Balaton délelőtt, Balaton délután. Kiszív a víz és a nap. Vagy fogták a csirkét, és felturbózták. Az a szegény jószág zsírja aranyló fényében pulykának képzelhette magát, úgy kitömték. Tudod, kedves szárnyas, így sokkal többet érsz. A konyhai bűvészmutatvány olvasása közben számban éreztem édesanyám és nagyanyám hasonló módon elkészített ételének ízét. Hanyas vagy? 54–55–56? Megmondom, mi a kedvenc ételed, ami gyermekkorodtól elkísér.
