Budapest, 2016. (39. évfolyam)
2. szám, február - Elek Lenke: Sokféle, de: puceráj
BUDAPEST 2016 február 8 – A fogyasztói társadalom tehet erről – fakad ki tisztítós ismerősöm, akihez egyre kevesebben térnek be. – A „vedd meg, dobd el” szemlélet már ott tart, hogy a felsők – milyen fura gyűjtőszó – legtöbbjét vagy kézzel is ki lehet lögybölni, vagy meg sem érik azt a kort, mire betagozódnának a ruhatárba, állandó darabok lennének, amelyeket hordunk, amelyekre vigyázni kell. Aztán otthon kiderül, a blézert vagy tisztíttatni kell vagy tényleg csak kézzel lehet mosni, 30 fokon Ezen a legtöbb tizen- és huszon-, sőt harmincon-éves is megdöbben. Kézzel? Hol élünk, a középkorban? Hogy? Tisztítóba kell vinni? De az mesz sze van, macerás, és annyiba kerül a szilveszterkor leöntött póló rendbe hozatala, mint amennyit érte – leárazva – fizettek. Hol van már a naftalin? A legtöbbünk számára mára luxus lett a vegytisztítás. A több millió nyugdíjas és létminimum alatt élő nem is nagyon tudja megfizetni még egy zakó vagy egy blézer kezelését sem: ez utóbbi tarifája 1500 forintnál kezdődik, amiért egy kiló húst lehet venni hétvégére... – Én ezt a kis kabátot 300 forintért vettem egy kilós turkálóban. Eszem ágában sincs tisztíttatni, lehet, hogy kézzel is mosható. Ha nem, a kuka mellé rakom egy zacskóban, és holnap veszek ugyaneny nyiért egy másikat – legyint egy hölgy a second handben. Évtizedekkel ezelőtt az embereknek tizedennyi ruhájuk volt. mint ma, de azt egy életre megbecsülték. Kabátok, estélyik, keppek sorakoztak féltve-védve, levendula- és naftalinszagban a polgári otthonok szekrényeiben, amelyekben még kényelmesen elfértek. A jómódúaknak is tizedannyi volt a ruhatára, mint ma egy középosztálybeli családnak. A parasztasszonyok kézzel csapdosták, mosták az alsószoknyát, réklit. A hímzett, gyöngyözött pruszlikot, berakott, bevasalt szoknyát csak ünneplőre, templomba, húsvéti locsolós sétára, pünkösdi körmenetre vették fel, aztán kirázták, kiszellőztették, és levendulával, rozmaringággal együtt visszarakták a ládába, sifonérba. Ágyneműt ritkán cseréltek, akkor viszont lúggal forrázták-döngölték, patakvízben öblítették, napon szárították. A parasztembereket sokszor abban a ruhában temették el, amiben még vőfély korukban ropták a táncot. A mosás, a ruhatisztítás színvonala, fontossága mindig arról szólt, mennyire volt az ember fontos igénye a higiénia. Évszázadokon keresztül kevéssé – emlékezzünk csak sárga Izabella-gallérjára. Vagy arra a tényre, hogy az alsóneműt – és annak váltását – ugyancsak néhány száz éve találták fel. Jóval később jöttek divatba a természetes tisztítószerek, az ecet, a citrom, a szódabikarbóna. Főleg miután az emberek elkezdtek utazni, és hordani kezdték a szemüveget... A ruhatisztítás szükségessége mindig szorosan összekapcsolódott a higiéniával, amely még a 20. század harmincas éveiben is eltért mai igényeinktől. Emlékezzünk csak rá, hogy Schneider Mátyás Hyppolitnak arra a kérdésére, hogy mikorra kéri a fürdőt, azt feleli: szombatra. A napi fürdés és tisztálkodás eleinte kacér dolognak számított, később pedig luxusnak, úri passziónak. A nagymosás pedig nehéz fizikai munka volt, a vizet magukba szívó vásznak, a maró lúgok, fullasztó szagú kékítők és keményítők sem tettek jót az egészségnek – a mosónők tényleg korán haltak. A ruhatisztító tipikus városi szolgáltatás. A legpatinásabb Budapesten a Tichy cégé, amely 1930 óta fogalom és minőség. A Bródy Sándor utcai szalon közönsége az elitből – no meg a környéken lakókból – kerül ki. Színművészek, énekesek, rádiósok alkották és alkotják a törzsügyfélkört. A legnehezebb, legproblémásabb és legújabb kelméknek is ismerik minden tulajdonságát, tisztában vannak a szakma friss külföldi újításaival. Elvállalják a legkényesebb menyasszonyi ruhakölteményeket és estélyiket is. Sztárok szalonja Ildikó és Andrea – ikertestvérek – szív vel-lélekkel folytatják szüleik, nagyszüleik mesterségét. A Bródy Sándor utcai szalonban mintha megállt volna az idő. Bundák, blézerek, szoknyák, fehér tüllcsodák suhognak fent az üzlet légterében. Nem hagyják benne a kabátban a foltot, és ha úgy kívánja a helyzet, csak egy ruhát tesznek be a gépbe, hogy ne fogja ösz sze semmi más. Bár ma már csak halvány nyoma van itt a Magyar Rádiónak, még mindig betérnek neves színművészek az üzletbe, ahol hajdanán Őze Lajos üldö gélt-pihengetett és Szemes Mari sminkelt a hátsó traktusban. Bessenyei Ferenc meg csak úgy beköszönt, futtában, harsányan. – A kelmeismeret változatlanul igen fontos, mert olykor a beadott holmikról már hiányzik a kis eligazító cédula, vagy levágja a kedves ügyfél, mert zavarja a nyakánál – tudom meg. De akkor is meg kell állapítani, miből készült. Súlyos brokát anyag kandikál ki egy nagy zacskóból – a gödöllői királyi kastély egyik drapériája. Egy szép kék, már a tavaszt idéző kosztüm, az egyik híres divattervező munkája, már készen várja, hogy érte jöjjenek. Folytatja-e a következő nemzedék a szakmát? Ki tudja, még nem döntöttek a gyerekek. De bíznak benne, hogy nem szakad meg a családi hagyomány. Patyolattal, majd nélküle A második világháború után a legtöbb szalont államosították, néhány maradt csupán, egy-két családi alkalmazottal. Megjelent a Patyolat, a „dolgozó nők jó barátja” (akárcsak a konzerv meg a mirelit), ugyanakkor a kabarék kedvenc témája, hiszen itt nem finom kézi munkáról van szó: naponta piszkos ruhák tonnáit mossák, tisztítják. Ez a megfizethető szolgáltatás a mosás terhét sokáig tényleg leveszi a nők válláról. A mosógépek forgalma – emlékezzünk csak a legendás Két emelet boldogság című Sokféle, de: puceráj szöveg: Elek Lenke, fotó: Sebestyén László
