Budapest, 2016. (39. évfolyam)
2. szám, február - Szathmáry Géza: Budapest ostroma
BUDAPEST 2016 február 4 ző irányból süvített végig a folyosón. Az oroszok lángszóróztak s közben ránk dőlt a konyhaajtó. A németek sehol, csak a lépcsőház felől hallottam a százados kiáltását: Die sind wieder übermächtig. Rémülten hátráltunk vissza a konyha belsejébe (...) Édesanyám velőtrázó sikoltásba tört ki (bár ne tette volna...), felkapta Emőke húgomat, a balkarján (fontos!) nagy füles szatyorral együtt. (Rafiából készült, ez még fontosabb.) Engem pedig kézen fogott. Átszaladtunk az előszobán, be a tengelyével derékszögben álló ebédlőbe. A fürdőszobába! – kiabálta édesanyám. Az oroszok észrevettek bennünket. Lőni kezdtek. Valószínűleg a konyhából kilépő egyik orosz géppisztolyának golyója átütötte a rafiaszatyrot, melyben az akkor szokásos vastag falú pléhdoboz feküdt tele kockacukorral. A golyó áthatolt a doboz falán, de gellert kapott, s így csak Emőke vádliját súrolta. A felemelt szatyor, húgommal együtt éppen édesanyám szíve magasságában volt. Ugye nem kell folytatnom? A sűrű porban beszaladtunk az ebédlő sarkából nyíló fürdőszobába, és magunkra csaptuk az ajtót. Következett az élet-halál időszak, amit csak most kezdtünk igazán felfogni: nem tudom, hány percen át jöttek a golyók a fürdőszoba ajtó feletti rabitzfalon keresztül, a fejünk fölött a téglafalba becsapódva. Ahelyett, hogy hasra vágódtunk volna, állva beerőszakoltuk magunkat a fal, és a mosdókagyló közé. Hol sikoltoztunk, hol imádkoztunk. A golyók meg jöttek-jöttek. Még ma is érzem a tőlük származó malterport a számban. Egyszer csak valami robbanást hallottunk, utána pedig orosz ordítozás közeledett. (A lépcsőházi ajtót nyilván kézigránáttal nyitották ki.) Édesanyám kicsit kinyitotta a fürdőszobaajtót és kiabálni kezdett: ”Civil, civil!” Aztán egy lövéstől összeesett, és csak annyit mondott: „A térdem, a térdem!” Az oroszok felrántották az ajtót, megnézték édesanyámat, és felkapták őt. Átvittek bennünket a szemben levő Oltványi lakásba, lefektették, és a jobb térdét becsavarták egy ott-talált piszkos törülközőbe. Nekem a szájamba nyomtak egy nagydarab csokoládét. Innen levittek bennünket a pincébe, és elkezdtek a pincerekeszeket az óvóhelytől elzáró faajtóba sorozatokat beleereszteni, hátha németek vannak mögötte. (Már nem voltak ott, a vészkijáraton át a Greguss utca 12-be vonultak vissza.) Kiürült az óvóhely (pontosabban: az oroszok kihajtottak mindenkit, csak Tusiká nak kellett maradni, „az emeleten krumplipucunyi”...) Mi hárman maradtunk, meg a nagyon öreg Ungár bácsi és felesége, to vábbá egy orosz őr. Ő odajött édesanyámhoz, megsimogatta a fejét, aztán Emőkéét, végül az enyémét, és a kézzel írt cédulát kezdett mutogatni. (Jóval később, amikor már nemcsak a cirill betűkkel, de az orosz kézírással is megbirkóztam, elolvastam a szöveget. Arról szólt, hogy édesanyámat tévedésből sebesítették meg, s az őr feladata az lesz, ha minden elcsendesedik, vigye át őt a közeli katonakórházba. Ezt később komikusnak éreztem, mert a Gömbös Gyula úton, a közelünkben, ugyan tényleg volt katonakórház, de azt ostrom alatt abszolúte szétlőtték, mint utólag megtudtuk. Hogy miért, az is egy külön történet [...] Elkezdődtek a nyomasztó napok, amelyekről három emlékem maradt meg. Az első: az őrünk az óvóhely stelázsin levő üvegeket kezdte el levenni, és kiinni a tartalmukat. Elhűlve néztük, mert valamilyen okból denaturált szesz szel volt mindegyik tele. Az őrnek semmi baja nem lett, csak leült és horkolni kezdett. A második: kisebb csoportok jelentek meg, elöl civilek, mögöttük egy orosz. A hátsó rekeszek felé rohantak. Egy-két lövés hallatszott, utána nagy zörgés, és a kis csoport újra megjelent. Elöl az orosz nagyobb pakkal, utána a civilek, kisebbel... Miért lőttek? Ezt később értettük meg, amikor már felkereshettük a pincerekeszünket, melyben nagy katonaládát tartottunk. Ebbe tettük bele az ezüstöket, és a porcelánkészletet, a bombázások elől. Jó csomó tányért találtunk meg apró darabokban, az ezüstök meg eltűntek, de kik voltak a civilek? Rettentő antidemokratikus lennék, ha ideírnám: a Nagyenyed utca másik oldalán lakók... de miért lőttek bele a ládába? Hátha lőszert, vagy elbújt személyt rejt. A harmadik: Unger bácsiék. A Nagyenyed utca és a Böszörményi út találkozásánál
