Budapest, 2016. (39. évfolyam)
2. szám, február - Szathmáry Géza: Budapest ostroma
BUDAPEST 2016 február 3 lékolt lisztből (majd mindenki tartalékolt) édesanyám tésztát gyúrt, kendőbe csavarva kis fonott kosárba tette. Amikor megkelt, szólt Acsádi Gyurka bácsinak, aki mindig a házkapuban állt, jelvénnyel a kabátján (amin valamilyen kereszt volt). „Nem aknáznak-e?” – kérdezték tőle a kelt tésztás asszonyok. Ha azt mondta, nem, együtt átvergődtek a Nagyenyed utcai kockakő barikádon a WESPE mellett, a Gömbös Gyula (Alkotás – a szerk.) út elejére. Ott volt a Préda sütöde, ahol éjjel-nappal dolgoztak. Gyurka bácsi kellett kísérőnek, mert igazolványa is volt. (Nyilas.) Valamikor február legelején jelentek meg a német SS-ek, az biztos, hogy 10-nél kevesebben. A hónuk alatt 3–4 hosszú csövű páncélököl, ezeket a pinceajtó mellé tették. Kettő közülük egy ládát cipelt, amelyből a kézigránátok nyele állt ki. (Mind német gyártmányú, hiszen a magyar Vécseyk fogantyúja igen rövid volt, a robbanófeje pedig piros csíkos. Mi, gyerekek az ilyesmit számon tartottuk.) Egyikük előlépett (talán százados), elkiabálta magát, mire mindannyian meglendítették a kezüket. Heil Hitler! – mondták emelt hangon, és a százados hozzátette: – Es wird jetzt hier gekämpft, S i e g H e i l, durch die Vergeltungswaffen werden wir ihr Fett weghaben! Micsoda? Zsírjuk van? Adjanak már, a mienk elfogyott! („Fett weghaben” kb. ellátjuk a bajukat). Édesanyám, aki eléggé törten beszélt németül, azt hitte, ez annyit jelent, hogy a német katonáknak van zsírja, és esetleg kaphat belőle. A helyzet egyre forróbb lett az óvóhelyen: az SS-ek időnként kézigránátokért jöttek le az óvóhely bejáratához. A zsebükbe tojásgránátokat gyömöszöltek, hogy miért, az már külön történet. Egy pár páncélöklöt is felcipeltek. Én nem forrónak, inkább büdösnek mondanám a kialakult pincei állapotot. Ugyanis behoztak egy magyar katonát, akinek dumdum golyóval lőtték át az oroszok a térdét, és a seb elgennyedt. (Magyarázat: a dumdum golyó olyan lövedék, amelyet a hegyénél megroncsolnak, s emiatt a találatkor szétszaggatott sebet okoz. A hadijog a 19. század vége óta tiltja a használatát, de az oroszok erre fittyet hánytak.) Édesanyám különösen érzékeny orral rendelkezvén, karjára vette Emőke húgomat, engem pedig kézen fogva, elindultunk az első emeletre. Apám lenn maradt. A következő látvány fogadott bennünket: a lépcsőházzal szemben az első emeleti lakás konyhája égett, a földszinten pedig a házmesterlakás. Az ajtókban németek álltak, és lőttek befelé. Anyám felsikoltott, mire a százados egy géppisztolysorozat után hátrafordult, Gnädige Frau es wird hier stark geschossen, schnell weg bitte! – mondta, és a kezével integetett. Nos, berohantunk Foglyos néniékhez, a kétszer megtört gangú folyosó másik két szárának találkozásában lévő lakásba, éppen rézsút az égő konyhával. Annyi helyzetfelismerő képessége volt anyánknak, hogy a konyhában rakodott le. Ide ugyanis nem érhettek el az orosz golyók. Amit ezután láttam, az haditudósítói híradófilmbe illett volna. Az üveges konyhaajtó mögé álltam, és a tűzpárbajt figyeltem, legyőzve félelmemet. Az egyik német egyszer csak lehajolt, és a vállára tett egy páncélöklöt. A páncélököl csövéből hátrafelé legalább tízméteres láng lövellt ki, s azt hatalmas robbanás követte. A szomszéd házból nem lehetett több géppisztolysorozatot hallani. Anyám összecsapta a kezét: Látod Gézuka, győztünk! Gyere, lefektetlek a cselédszobába, de Emőke marad a ruháskosárban. Akármilyen hihetetlen, az éjszakánk nyugodt volt kora reggelig, amikor újabb fülsiketítő robbanásra ébredtünk fel. A vörösség most az ellenke-Túl a Délin, a Márvány utca felé
