Budapest, 2016. (39. évfolyam)
11. szám, november - Elek Lenke: ÖTVEN ÉVE - Bordó rekamié, ocelotmintás pléddel
BUDAPEST 2016 november 21 igaz lehet a maira is. Iskolázottság, jövedelemszint, divat, családi hagyományok, örökség, és még ezer más dolog befolyásolta és befolyásolja ma is az ízlést, egy lakás hangulatát, színvonalát. Bizony nagy bajban lesznek az újabb ötven év múlva élő utódaink, ha meg szeretnék tudni, hogyan is éltünk 2016-ban. Majd megörülnek egy poros lakberendezési magazinnak, és azt gondolják naivan – úgy. Pedig nem egészen. A kulcs, ami mindenhova jó A hatvanas években abból gazdálkodtunk, amit kapni lehetett. Milliók – főleg a fiatal munkások – lakása teljesen egyforma volt. A mai huszonévesek bizonyára nem emlékeznek arra a szovjet vígjátékra, ami akkoriban – igen merész éllel – arról szólt, hogy mennyire uniformizált az élet. Valaki rossz repülőjáratra száll, beül kótyagosan egy taxiba, mondja az utca nevét – amiből minden szovjet városban volt legalább egy – benyit a házgyári lakásba, ahová beleillik a kulcs, és ledől az ugyanolyan rekamiéra, amiből milliószámra gyártottak. (Most is előfordulhatna ilyen, csak más okból: az derülne ki, hogy minden országban mindenki ugyanabból a svéd lakberendezési áruházból rendezte be az otthonát...) A hajdani úri, nagypolgári családoknál maradtak szép, patinás bútorok – ezeket sokan eladogatták a fénykorukat élő bizományikban. Ekkor lehetett fillérekért hozzájutni gyönyörű székekhez, komódokhoz, vitrinekhez. Voltak néhányan, akik tudták, ezek értékállók maradnak, míg az új, fényes műanyaglapos, pozdorja szekrénysorok eltűnnek a semmibe. Imádjuk a piros sky fotelt Persze, ne tagadjuk: ma óriási a nosztalgia némely hatvanas évekbeli bútorok és tárgyak iránt. A kagylófotelek, háromlábú dohányzóasztalok, virágállványok, kerámia vázák, tálak, kávéskészletek borsos áron kaphatók egyes régiségkereskedésekben. A retro. Főleg a mai értelmiségi fiatalok vannak oda értük, a piros sky vagy inkább, „szkáj” műbőr foteleket állítólag újragyártatta valaki egy romkocsmához. Hány olyan vendégségben voltam, ahol tudtam, hogy a bejárati ajtóval szemben, a már későbbi évjáratú Agria garnitúra ágynemű tartóján terpeszkedik a tévé, felette meg – jobb helyeken – egy csíkos Gorka váza. A kézzel horgolt csipketerítők, amelyek ma a vintage boltok kedvencei, főleg ott nyertek teret, ahol nem akarták a szorgos nagymamát megsérteni. A vázák, faliszőnyegek, kávéskészletek, tálcák és poharak magasabb szintű életmódot bizonygattak: tellett erre is, pedig ezek nem voltak létfontosságú eszközök! Nem zavart senkit, hogy ugyanolyan van a szomszédasszonynak is, mint ahogy a panellakásoknak is örült mindenki. Még álltak szemben a Villa Negrák, amikor 1961-ben beköltöztünk a lágymányosi lakótelep első házainak egyikébe, a legfelső, hatodik emeleten lévő, nagy alapterületű, de igen rosszul tervezett lakásba. A konyhából négy ajtó nyílt, az egyiket rögtön be kellett falazni, hogy beférjen egy munkaasztal. A lakás teljes hosszában – mindkét oldalon! – jókora terasz futott végig, egy az utcára nézett, egy a belső udvarra. Ez utóbbit semmire sem lehetett használni, mert ha kinyitottuk az ajtót, arrébb kellett tolni a foteleket. Ha ennyivel szélesebbek lettek volna a szobák, akkor jobban elfért volna a nagy íróasztal is. Így csak közlekedő folyosók vezettek egyik bútorhalomtól a másikig. Ráadásul a lapos tetőről – ami nyáron nagyon fölmelegedett – könnyen le lehetett ugrani a teraszunkra. Annak sarkába meg afféle „kutyaólakat” barkácsolt apukám, zárt szekrényeket, ahol télen sem fagytak meg a befőttek, és kitelelt a rengeteg virág is. A lift csak az ötödikig működött, és a hálószoba mellé helyezték el a liftházat, csak egy vékony fallal elválasztva... A szobák egymásból nyíltak, és így senki nem tudott egy kicsit sem elkülönülni. Ez volt az alap, ehhez kellett alkalmazkodni a berendezésnél. De dolgoztak, főleg vidéken, megfizethető maszek asztalosmesterek, akik ruhásszekrényeket készítettek méretre, azokat ugyanis nem lehetett készen kapni. No meg, rendbe hozták az örökölt foteleket, asztalokat is.
