Budapest, 2016. (39. évfolyam)
11. szám, november - Elek Lenke: ÖTVEN ÉVE - Bordó rekamié, ocelotmintás pléddel
BUDAPEST 2016 november 22 Egyik kedvenc filmemben, a Két emelet boldogságban mutatkozik meg igazán az ötvenes évek végének lakáskultúrája, illetve annak vágyott, égi mása. Még cserépkályha fűt, és kevés család büszkélkedhet tévével, de már feltűnik egy kis táskarádió, egy kávéfőző. Lift nincs. A fridzsider várat magára, a mosógép is ritka madár. A konyhabútor nem beépített, inkább falusi stílusú. De a demokrácia dúl: ugyanolyan lakása van az egyetemi tanár ornitológusnak meg a KISZ-titkár művezetőnek, mint a bányásznak. Két emelet boldogság Bútor még alig látható a szobákban, egyéb holmi se sok, egy szekrénybe elfér egy család ruhaneműje. Egy délelőtt egy kisebb teherautóval beköltöznek az új lakók. Festményt nem nagyon látni a falakon, a fotelágy kedvelt: kevés a hely, generációk laknak együtt, a fiatal pár a nagymamával, sok az özvegy, az egyedülálló, hiszen 56’ sem volt messze... A gyerekszoba még nem természetes. Az előszoba, konyha, nappali, hálószoba felállás viszont már működik. Az erkélyt, ha van, se nagyon használják semmire, a kültéri bútorok, virágok hiányoznak. Tíz év alatt óriási a változás. Az 1972-ben forgatott A legszebb férfikor című, szókimondó filmben nyomát se találjuk szocreál idillnek, csak bugyuta, értetlen funkcionáriusnak. A Latinovits alakította Alker Tamásnak nincs lakása, és ettől, valamint magánéleti gondjaitól nagyon szenved, igaz, már kocsival jár. A későbbi hetvenes években egészen eltérő gondok izgatják a budapestieket. Márkus László 1976-ban kétségbeesetten és dühödten szedi szét a fotelt egy nagy sikerű szilveszteri tévékomédiában: mi került ezen 7200 forintba? (Ami ma olyan 400 ezer forint körüli lenne – és persze a téma aktuálisabb, mint valaha... Csak ma már tudjuk, hogy az árnak újabban semmi köze a nyersanyag-költséghez – a marketingnek, a benzinköltségnek, a külhonból érkező vezérigazgató többmilliós fizetésének és a csapatépítő meetingekre kiszemelt ötcsillagos wellness szálloda szobaárainak annál inkább.) Ki törődött akkor a design-nal? A hazai médiában már elég korán lehetett olvasni lakberendezési tanácsokat, eleinte csak az Ez a divatban. De ez már a hatvanas évek „luxusa”. A két világháború között az úri osztály nem fogadott volna el ötleteket senkitől, legfeljebb a rangban felette állók lakását leste a zsúrokon, meg a magyar filmek olykor barokkos, máskor akkor ultramodernnek számító és ma is vágyott, art deco-s forgatási enteriőrjeit figyelte. A hárommillió szegény – istállóban, pajtákban alvó napszámos meg városi ágyrajáró – meg örült, ha valahol álomra hajthatta a fejét. A háború után mindenki – már akinek lakása volt – a társbérlővel és az albérlővel gyötrődött, meg a KIK-kel, nem a design-nal és a színharmóniával. Beázott a tető, zárlatot okoztak a villanyvezetékek, a budapesti házak kívülről még romosak – a lövések nyomai sok helyütt ma is látszanak! – a hivatalnokok nem akartak szorgoskodni, egyáltalán: sehogy akart működni a tanácsi lakások karbantartási szisztémája, ahogyan azt oly bájosan érzékelteti Somló István és Tolnay Klári a Mese a 12 találatról című, mára kicsit naivnak tűnő alkotásban. A vállalati vezérigazgató meg a színésznő a Fűre lépni szabad című filmben már pasaréti villában lakik, persze nem a sajátjukban, így aztán kénytelenek elviselni – ideig-óráig – a sokgyerekes idegen család beköltözését. Ezt a szituációt ma sokáig kell magyarázni egy huszonévesnek, hogy egyáltalán elhiggye... ●
