Budapest, 2016. (39. évfolyam)
9. szám, szeptember - Horváth Júlia Borbála: DÉLUTÁN - Vauuú… micsoda nap!
BUDAPEST 2016 szeptember 7 Rita a természetesség híve, Sophie örökké váltakozó szőke, lila, rózsaszín haját meg se látja, de érzi, merre jár éppen. Egy biztos: amikor leejti a kalapot, neki akkor kell odarohannia hozzá. Persze nem mindig veszi észre, olyankor kicsike izgalom adódik, és kézjelre mozdul: láb között átbújás kétszer, utána ugrás a karikán, végül a legcukibb figura: Sophie hátára mászni, s onnan leugorva visszaszaladni a járdára. Akinek eddig nem mozdult a szíve, annak betonból lehet, szorgosan kotorásznak az ujjak apró után. Vauuú... remekül mennek a dolgok... – Rita elégedetten visszaül a jár daszegélyre, várja a következő parancsot: folytatás, vagy hazamenés. Van olyan nap, hogy végig keveset dobnak... a motorosok elállják a helyet... a pasik beszólnak... némelyik elveszi a karikát... – Sophie a leg változatosabb helyzetekben találja magát; Rita persze megvédené a gazdit, de neki semmilyen körülmények között sem szabad egyedül az autók közé futnia. A törzsvendégekre viszont lehet számítani, egy-egy rendszeres támogató is akad: őt valóban érdekli, milyen a Dűrer Keleti-blokkban lakni... nappal az utcán mutatványoskodni, éjjel pultozni... ha úgy adódik... – Sophie-t nem törik meg az események, négy éve már, hogy a vállára kanyarította a város köpenyét: ez min denképpen jobb, mint régen, naphosszat a Tűz-raktérben tengődni... – töretlenül mosolyog, és ellenállhatatlan bájjal mesél a szabad életről. Már csak egy munkaszerződés hiányozna neki, semmi más: Nem tudom, miért kellene beállnom a sorba... én aztán soha... – nincs idő a fejtegetésre, megint vált a lámpa, de ez nem elég jó piros, mert az autók túlságosan összezsúfolódtak, elöl két motoros izmozik egymással, azalatt Rita is elidőzhet a vizes edényénél. Az autósok átnyújtják az ablakon a korábban parkolódíjra szánt fémpénzt; előfordult már, hogy a mutatványért tortát, tejszínhabot adtak, és persze sok-sok jó szót. Legutóbb egy színezüst gyűrű került Sophie ujjára, mégpedig méretes: Fogalmam sincs, ki adta... a kalapból esett ki, amikor kiborítottam... Munka mellett adódik alkalom észrevenni apróságokat a városban, lefotózni az érdekes épületeket, a fura alakokat, s közben számon tartani a véletlenül előkerülő ismerősöket: Tegnapelőtt találkoz tam egy kollégával... ő cirkuszos, ráadásul! Tömjétek az ő kalapját is nagy szeretettel! – mexikói, török, olasz vagy magyar; érti egymást az utca azonos oldalán élő, a túlpartról viszont olykor másmilyennek látszik ugyanaz: nagyon necc, amikor az em ber előbukkan a kocsisorból, és ott egy csaj meg egy ugráló kutya... – Sophie feladatai közé tartozik, hogy ilyen esetekben elmagyarázza, hogy az a necces, amikor szándékosan ijesztgetik, Gúnyosan utánozzák, holott sok munkája van benne... és külföldön már régóta...– próbálkozni persze másoknak is lehet: egyébként mindegy is, a lényeg, hogy rengeteg a jó ember... akik közül sokan egyetlen találkozás után érdeklődnek, hogy sikerült-e épségben hazajutni aznap... – Rita csöndesen pillog, ő az egyik legtöbbet fotózott pesti figura manapság: az a jó, ha minél többen viszik a hírt, s nyomják föl a fotókat, videókat a közösségi arckönyvre... A sarki kávézóban viszont egyöntetűen örülnek, a produkció amolyan privát szolgáltatásként vonzza a vendégeket; persze kiszámíthatatlan, hogy a párosnak mikor támad szüksége placcra vonulni. Legutóbb Rita gyengélkedett: kérdezték is rengete gen, hogy érzi magát a kis drága... – de most már újult erővel kocog előre. Öt éve szegődött mellém... soha nem kötöttem ki, nem csicskáztattam, magától vett részt a produkcióban... eleinte csak leült a karika mellé, s amint fölemeltem, rögtön átugrotta... – Sophie Rita koponyájához tartja a mutató ujját: puff... – szelíden rámerednek a bátor szemek, végül a kutya lassan az oldalára fordul. Na, jó, a kedvedért... – Rita mindig belemegy a játékba, hiszen az egész életük a körül forog. Olykor Sophie-nak pocsék napja van... nem mosolyog... nem szól... csak összebújunk... – előbb- utóbb azonban ki kell jönni a rosszkedvből, ki az utcára, bemenni az autók közé, és levetett álarccal odaadni, ami van. Mehettünk volna artistának... zsonglőrnek... cirkuszművésznek... – de a kö töttségek állandóan közbeszóltak, a street art viszont nem. Bátorság... leleményes ség... – ezekre van itt szükség: ismernek, szeretnek, visszajárnak... az apám lenne egyszer ilyen kíváncsi rám...– Az időnek sem lehet parancsolni, lassan beesteledik, kigyúlnak a városi fények, ideje átadni a terepet más produkcióknak. Hangos magabiztossággal furgon érkezik, az ajtaja menet közben kitárva, ezerrel üvöltenek a hangszórók, két láb moccan ritmusra, az ujjak belecsapnak a húrokba. Menet közben szól a jazz, a swing, a bossa, a kocsisok és a járókelők odakapják a fejüket, de a zenebonások csak ott állnak meg, ahol kedvük tartja. Kipakolnak vagy sem, a vonzalom addig tart, ameddig bírja szusszal az akkumulátor. A hangerő odaparancsolja a híveket, hárman dolgoznak a sikeren, egyikük az autót vezeti. Így könnyű érvényesülni... könnyedén lenyomják még a legénybúcsús szekeret is... – Rita fedezékbe vonul; ebben a szakmában mindössze a hangoskodást utálja, de azt nagyon. ●
