Budapest, 2016. (39. évfolyam)
4. szám, április - Buza Péter: TÁRGYESET - Lépcsősorok
BUDAPEST 2016 április 5 – Látod? – mutat rá Boros János a Múzeum körút 5-ös számú ház legfelső vörösmárvány lépcsőfokára. – Itt az utolsó szám, azé a lépcsőkaré, ami felér a másodikra: huszonkilenc. Ha lefelé mész majd, s lejutsz az első emeleti fordulóhoz, az oda kanyarodó fokok száma harminckettő. Amiből az következik, hogy amikor Szűcs Lajosné , azaz Asszony néni, Jókai és Laborfalvi Róza szállásadója – s Móric nagynénje – 1850-ben átalakíttatta ezt a réges-régi, házat, a ráépítés födémmagasságával már alulmúlta, ami alatta volt. Ha összeadod, ez így hatvanegy lépés fölfelé. Lefelé könnyebb. Sokszor kipróbáltam. 1952 óta járok rajta le s fel. Fölérve a lakásomig azt az ajtót nyitom ki, ami mögött Jókaiék lakása volt. Az enyém. Pontosabban az eredetinek csak az egyharmada. Háromfelé vágták. Középen élek én. Az ajtó is eredeti. A rajta lévő cirkli is. Mondjuk inkább: kémlelő-ajtócska. A cirkli börtönszó. És az írófejedelemnek – aki akkor, 1851-ben még csak hercege se volt az irodalomnak – éppen csak sikerült megúsznia, hogy bezárják újra. Könnyen el tudom képzelni, hogy Róza asszony volt akkor a börtönőr, őt küldte ki az ura a kukucskához, ki akar rájuk törni... – Hívtalak, mert olvastalak. Öreg fejjel mindig keresek valami szellemi tennivalót. Most oda jutottam, hogy kikutatom ennek a háznak történetét – ahol hatvannégy éve vagyok otthon. Így került a kezembe a tavaly márciusi számotokban megjelent cikked. Korábban a múltjáról csak annyit tudtam, amit a szomszéd épület öreg házmesterétől hallottam. Megkérdezte: – Tudja-e maga, hogy hol lakik? Ez volt a báró Dániel palota! Stimmt – mondom most, az után, hogy google-professzort frissiben kifaggattam. Rokona, leszármazottja, örököse volt Szűcs Lajosnénak báró Dániel Ernő . De hát ezt te nálam sokkal jobban tudod. S volt még valami. 1958-ban zajlott vénségünk száz év utáni nagy tatarozása. Akkor feltárták az épület városfalkapcsolatát. És találtak – láttam magam is – egy keskeny, titkos átjárót a kétöles falon. A munkálatokat irányító mérnök bizonyos jelekből arra következtetett, hogy a telken valamikor kocsmaféle, bormérés működhetett. – Ötvenkettőben, amikor először beléptem ide, már négy éve a Rádiónál dolgoztam. Cseppet sem véletlen, hogy itt kerestem lakást. Régi újságírónak számítottam, közvetlenül az érettségi után a Nemzeti Sport tudósítója, majd munkatársa lettem. Ezzel párhuzamosan végeztem a jogi egyetemet. Mert apám, a főváros tanügyi osztályának a helyettes vezetője, később, harmincnyolctól negyvennégyig a mai Zugló – akkor Rákos-Lépcsősorok szöveg: Buza Péter, fotó: Sebestyén László TÁRGYESET
