Budapest, 2016. (39. évfolyam)
4. szám, április - Buza Péter: TÁRGYESET - Lépcsősorok
BUDAPEST 2016 április 6 város – elöljárója, úgy vélte, a leghelyesebb ha én is közszolga, hivatalnok leszek. Épp úgy, mint felmenőim nagy része. Újságírói munkálkodásomat játéknak tekintette, amolyan folytatás-féléjét azoknak a „lapoknak”, amelyeket kis koromban fabrikáltam. A város jó gazda – hangoztatta mindig. Negyvennégyben aztán, amikor a nyilasok átvették az irányítást, levelet kapott a főpolgármestertől: fölszólítom, hogy egészségi állapotára való tekintettel kérje azonnali nyugdíjazását. – Számos felmenőm kötődött Budapesthez. Dédapám Zsigmondy Gusztáv fővárosi mérnök, a műemléki bizottság tagja, Aquincum egyik feltárója. Bátyja, Vilmos fakasztott artézi vizet a város fürdőinek. Az ő sógora, Schulek Frigyes építette a Jánoshegyi kilátót, Halászbástyát, teremtette újjá a Mátyás templomot. Egy másik dédapám, Tomcsányi Pál kúriai bíró a Tisztviselőtelep egyik alapítója volt. Ükapám, Boros Mihály Szarvas bírója. – Az egyetemet tisztességgel elvégeztem, de újságírással foglalkoztam a háború meg a négy hónapos gödöllői és ceglédi hadifogolykodás után is. Napilapok sportrovatainál, később a Képes Sportlapnál. Amikor az megszűnt, hívott Szepesi a Rádióhoz kül ső munkatársnak. Újságíróból újságmondó lettem, rekedtes hangomon igyekeztem hibátlanul fölolvasni a napi sportműsorban a beszámolóimat. Hamar rájöttem, jobb ha mások beszélnek helyettem. A helyzetet azt mentette meg, hogy Lévai Béla lett a műsor lap szerkesztője, a fanatikus Újpest drukker, akivel jól ismertük egymást a tribünökről. A folyosón futottunk össze: Nem akarsz a Rádióújsághoz jönni? Rádió, de mégis újság?! Persze hogy akartam. Így lettem 1949-ben a Rádió tényleges alkalmazottja. Aztán nyolc évvel később, 1962-ben, számomra teljesen váratlanul, áthelyeztek: az Esti Krónika egyik szerkesztője lettem. Újabb öt évre rá más rovat keretei között vasárnap délelőtti zenés riportműsorokkal, hétfő esti aktuális élő adással, éjszakai igényes „értelmiségi” rádiófolyóirattal, számos történelmi – köztük a száz éves Budapest históriáját feldolgozó – dokumentumműsorral szolgáltam – másfajta közszolgaként – a közönséget. Igyekezve a kötelezőn túl ismereteket adni, szélesebb világlátásra, gondolkodásra ösztönözni a hallgatóim. Hetvennyolcban neveztek ki – Lévai Béla helyére – a Rádióújság főszerkesztőjének. Négy évre rá nyugdíjaztak. Nem panaszkodhattam. Hatvan éves lettem. – Kinézegetek mostanában a Jókaiék lakásának két középső ablakán. Nem azt látom persze az utca túloldalán, amit a mester nyolcszázötvenegy-ötvenkettőben. Közöm lett hozzá. Nem csak azért, mert tudtam, hogy diákként Jókay Móric német szóra a Zsigmondy családnál vendégeskedett. Forog a neten Zsigmondy Gusztávnak egy nem sokkal a halála előtt készült portréja, amit Klösz készített 1894-ben, és amit Jóka inak dedikált. Az írók fejedelme már nem élt, amikor ez a másik kép készült, amit itt látsz a falon. Mai lakhelyem előtt, a járdán állította fel az 1910-es években állványát a festő, Háry Gyula , megörökítve két régi épületet, amelyeket már és még Jókai is láthatott 1851-ben. A Vigyázó-házat még, a Nemzeti Színház bérházát már. Mindkettőt régen lebontották. A világ folyton változik. Csak mi nem. Még ha sokszor mi magunk is azt hisszük nem ugyanazok vagyunk, így, túl a kilencvenen, mint voltunk húszévesen. De nekem ezzel sincs bajom, semmi. ●
