Budapest, 2016. (39. évfolyam)
4. szám, április
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXIX. évfolyam, 4. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam: 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV–XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Csontó Sándor, Hidvégi Violetta, Kirschner Péter, Mezei Gábor, N. Kósa Judit, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó), Török András (Simplicissimus Budapestje), Zeke Gyula Facebook oldalunk szerkesztője: Vadász Ágnes A szerkesztés mûhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1054 Budapest, Honvéd utca 3. E-mail: budapestfolyoirat@summa-artium.hu Honlap: www.budapestfolyoirat.hu Kiadja Summa Artium Nonprofit Kft. Felelős kiadó: Török András 1054 Budapest, Honvéd utca 3. Telefon: 318-3938, fax: 318-3938 Lapigazgató Szűcs Andrea A BUDAPEST partnere a Városháza Kiadó Kiadóvezető: Csomós Miklós Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 1088 Budapest, Szabó Ervin tér 1. Telefon: 411-5000 Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését az NKA támogatja Tördelés: Görög Gábor Nyomdai munka: Pharma Press® Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Késve jött, de sokáig marad (2. oldal) A hátsó borítón: Hadityúkok az orfeumban (24. oldal) BUDAPEST 2016 április BUDAPEST dunai látképét talán még az is csodálattal szemléli, aki amúgy a romkocsmákban kínált olcsó sörért és a korlátozatlan szabadságért látogat el a magyar fővárosba. A folyó, a hidak és a Budát uraló Vár látványa bő három évtizede a Világörökség része, bár ezt most az egyszer érdemes alaposabban is végiggondolni. A budai Vár látványa a világ kincse: és mi fontos belőle nekünk magunknak? Fiatalnak már éppen nem mondható az a generáció, amely olyannak ismeri a Várat, ahogyan a Világörökség része lett. A polgárvárost a barokk külső alól kibontott középkori részletekkel, a turisták rohamait álló Szentháromság teret és Halászbástyát, a palotát pedig kulturális intézmények otthonaként, a hatvanas években újraszabott homlokzatával és kupolájával. Mire a mai negyven-ötven évesek megszülettek, már lezajlott bő két évtizednyi vita és tervezgetés, amelyre, ha más nem, Örkény István vitriolos egypercese, A Vár mindenkié! emlékeztet. „Ha pl. valamelyik újság azt írta, hogy a Vár az Ifjúság Háza lesz, s oda költöznek fel az összes egyetemek, klinikák, kollégiumok, akkor erre hamarosan rácáfoltak a többi lapok, okos érvekkel bizonyítván, milyen helytelen lenne kiszakítani az ifjúságot a város életéből, s egy ilyen rezervátumban fölnevelni. Sok ehhez hasonló föltevés született és halt meg. Például: Magyar Panteon lesz a Várhegyen. (Hősök, művészek temetője, díszes ravatalozó, krematórium.) Idegenforgalmi központ. (Szállodák, fürdők, szórakozóhelyek, külön repülőtér, stb.) Öregek köztársasága. (Magányos, társaságra és otthonra szoruló aggok otthona.) Szulejmán kertje. (Mór stílű mulató, háremmel a külföldieknek.) Bukott lányok javító-nevelő intézete. Fedett teniszpálya. Európa legnagyobb cukrászdája. Sóraktár.” Komolyra fordítva: ha a fél évszázaddal ezelőtti Magyarország korlátozott szólásszabadságában a széleskörű társadalmi vita elképzelhetetlen volt is, az tény, hogy az elhúzódó döntéshozás tág teret engedett a különféle vélemények megismerésének, figyelembe vételének. Mire sor került az építkezésre, igenis konszenzus volt a körül, hogy a király által sosem lakott egykori palotát a kultúra szolgálatába kell állítani, s legfeljebb az új kupola nyurga formája miatt tört ki a korban elementárisnak mondható botrány. Ahogy azt sem vitatta senki, hogy az az idő lejárt, amikor köcsögkalapos kormányhivatalnokokat szállít fel százszámra fél nyolckor a Sikló a Várba, hogy fél ötkor meg levigye őket. Ötven éve így gondoltuk. Meglehet, ma már másként. Hogy hogyan gondoljuk, azt viszonylag egyszerűen ki lehetne deríteni: aki változtatni akar a jelenlegi helyzeten, megkérdezhetné a polgárokat. S ha úgy látja, hogy erre a Nemzeti Konzultáció eddig bombabiztosnak hirdetett módszere valamiért nem megfelelő, működhet az a szisztéma is, hogy megkérdezi a polgárok legjelesebbjeit, az ügyben érintett szakmák kiválóságait, építészeket, művészettörténészeket, muzeológusokat, mindenféle válogatott szabólegényeket. Másfél évvel ezelőtt úgy tűnt, amikor a kormány összehívja a Nemzeti Hauszmann Terv társadalmi testületét, éppen ez történik. Létrejött egy bizottság, nagy csinnadratta közepette többször is ülésezett, aztán – ahogy három résztvevő decemberi nyílt leveléből s azóta a testületből történt távozásuk gesztusából kiderült – a tagok a sajtóból értesültek a kormány Várral kapcsolatos terveiről. Senki meg nem kérdezte őket arról, jó ötletnek tartják-e, hogy rekonstruálják a Hauszmann Alajos által kialakított, a hatvanas években pedig nyom nélkül eltüntetett homlokzatokat és palotaenteriőröket; üléseiken szóba sem került, hogy a miniszterelnök és a köztársasági elnök mellé még két igen népes minisztérium is felköltözzön a polgárvárosba. S ami talán ennél is beszédesebb: amikor határozott hangú nyílt levélben kértek magyarázatot erre az eljárásra, még csak válaszra sem méltatták őket. Mindez azért is roppant árulkodó, mert tulajdonképpen nagyon is kétesélyes, a polgárok vagy éppen kijelölt képviselőik milyen álláspontot képviselnének a Vár átalakításának kérdésében. Jó ideje kitapintható az erős nosztalgia a „régi szép” palota iránt, és nem lehetetlen, hogy lesz idő, amikor a magyarok igenis elköltenék öt-tíz jól felszerelt kórház árát a hauszmanni álomvilág újraalkotására. Ahogy a szakértők is bizonnyal tudnának jó ötleteket adni az esetleg újraépítendő épületek funkciójára, vagy volnának erős érveik a hivatali negyed versus kulturális fertály vitában. Ha nem szépségflastromnak használnák a haza jeles értelmiségijeit, hanem őszintén kíváncsiak volnának a véleményükre, meglehet, még kompromisszum is születhetne. Olyan, amely a reprezentatív terek rekonstrukciója és állami funkcióval való megtöltése mellett kardoskodóknak is elfogadható, de azoknak sem vállalhatatlan, akik egyszerű tébolynak tartják például, hogy a nemzeti könyvtárnak harminc év várbeli működés után megint odébb kellene hurcolkodnia. A jó megoldások megtalálása azonban lehetetlen a hatalom és a polgárok párbeszéde nélkül. És ha ez nem kezdődik meg, akkor sok minden sérülni fog: a demokrácia, a Vár, a Világörökség és maga BUDAPEST
