Budapest, 2015. (38. évfolyam)
2. szám február - Simplicissimus Budapestje
Először a Várbazárban Simplicissimust egy remekbe szabott könyv bemutatójára kérték fel decemberben, az Ybl év záróeseményén. Ezt értelemszerűen a Várbazárban rendezték. A résztvevők közül sokan most jártak először a (többször) újra nyitott épületben. Mindenki elképedt a régi és az új makulátlan összeillesztésén, az automatikusan nyíló-záródó színházteremajtókon, a Buda történetéből vett fontosabb évszámok négynyelvű magyarázatain (a vécéajtókon), a büfé mennyezetéről lelógó világítótesteken, a bécsi színvonalú technikai felszerelésen és asszisztencián – azon, hogy minden, de minden működött. Csak eljövetelkor suhant át néhányak fejében a kérdés: mire ez a hatalmas beruházás? Mi lesz az átalakítható, többcélú teremben, ha majd a Nemzeti Táncszínház új otthona elkészül a Millenárison? Ausztriában ilyen sohase fordulhatna elő: először vágnak, aztán mérnek, most a pozitív tartományokra értve ezt az ősi, a magyar bajok leírására született szállóigét... Végül is a Millenáris ezredfordulós kalandja is egy ilyen sztori volt: létrejött egy tetszetős, urbanisztikai szempontból újszerű, a nemzetközi szaksajtó által mennybe menesztett komplexum, amelyet mindössze egy félsikerű ideiglenes kiállítás legitimált. Aztán több mint tíz év hányódás következett. Gyakran változott a gazda is (minisztériumról minisztériumra hányódott a cég.) Most több mint tíz év múlva, végre felbukkant egy értelmes cél. Oka: a miniszterelnökség a színház régi helyére akar költözni. Volt-e értelme az Ybl évnek? Hogy általában van-e értelme az állami emlékéveknek, a kérdésre nem adható egyértelmű válasz. József Attila , Bartók esetében nyilván van, Gárdonyi, Csók István esetében aligha. (A kiváló festőnek idén van az emlékéve. Tetszett már hallani róla?) A kulcs az, hogy nem kell minden évben feltétlenül ilyesmit rendezni. Az Ybl emlékévnek – különösen, hogy kiegészítették az „építészet éve” kódnevű eddig nemigen ismert típusú programsorozattal – mindenképpen volt értelme. Az ebből az alkalomból megnyíló különböző pénzforrások sok jó mechanizmust olajoztak meg. Rendeztek komoly konferenciát, megjelent egy sor könyv, megszámlálhatatlan nyilvános eseményt, ismertető sétát rendeztek. Voltak például lelkes szakújságírók, akik beutazták a történelmi Magyarországot, és rögzítették a nagy mester épületeinek mai állapotát, a kastélyoktól a magtárakig. Hogy mindez lehetséges volt, ehhez az is kellett, hogy az Ybl tervhagyaték digitalizálása már évekkel ezelőtt befejeződött – volt mire építeni. Sőt, az interneten szabadon hozzáférhető. A tervlapok képéhez mellékelik a leírást, hivatkozásokkal együtt. És ha minden igaz, akkor Budapest Főváros levéltára gondozásában nemsokára elkezdődik az Ybl internetes archívum építése, a csodálatosan tartalmas és könnyen kezelhető Lajta Archívum mintájára. Vagyis a címben feltett kérdésre egyértelmű igen a válasz. Egy remekbe szabott, időre elkészült Ybl könyv hányatott sorsa Régi, bevált bölcsesség, hogy „a határidő a legjobb múzsa”. Az Ybl emlékévnek nyitó eseménye is volt, erre készült el A modern reneszánsz derült idomai – Válogatás Ybl Miklós (1814–1891) műveiből című gyönyörű album – afféle ízelítő a mester munkásságából. A kötet címe Ybl közeli munkatársa, Ney Béla egyik cikkéből származik. A szerző a 19. századi, vagyis az akkori „kortárs reneszánsz építészet” derűs formáiról beszélt. Ezt hívjuk ma neoreneszánsznak. Ez egy különleges műgonddal, a közhelyeket mesze elkerülő tervezői hozzáállással (papírkötés, mázolatlan papír) kinyomtatott újszerű ismeretterjesztő könyv a legismertebb magyar építészről. A vállalkozás motorja Hidvégi Violetta , Budapest Főváros Levéltára főlevéltárosa és Ritoók Pál , az Épí tészeti Múzeum gyűjteményvezetője voltak, ők írták és szerkesztették a könyvet. De hadd soroljuk fel itt a többi szerzőt is: Galamb Zsu zsanna, Juhász Veronika, Kemény Mária, Krähling János, Marótzy Kata, Vasáros Zsolt. És a fotográfusokat is: Alapfy László, Bujnovszky Tamás, Graylhoffer-Kovács Gábor, Hajdú József, László János, Sebestyén László, Szentiváni János, Szőnyi István. A szerkesztés legjobb ötlete, hogy nem időrendben, hanem épülettípusok szerint sorolja be rendszerébe a műveket. Bemutatási eszköze pedig szöveg, tervtári részlet, régi s új fotó. Olyan érzés lapozgatni, mintha mi magunk tartanánk a kezünkben a régi terveket. (Amire gondolom a digitalizálás óta nincsen módja senkinek a levéltárosokon kívül – nagyon helyesen.) Vannak aztán isteni légifelvételek (A Civertan cég jóvoltából, remélhetően adományképpen.) És van néhány elrettentő mai állapotfelvétel. Felhívás cselekvésre. És vannak már elpusztult (vagy eleve ideiglenes használatra szánt) épületek. Szóval teljes körű az ismertetés. De mindenből csak ízelítő. A szövegek a legjobb ismeretterjesztő stílusban íródtak. Erre csak a téma legjobb szakemberei képesek. Érezni, hogy minden mondatuk mögött legalább tíz másik bújuk meg. De azok már nem fértek bele ebbe a könyvbe. Hogy lehet hányatott sorsú egy ilyen nagyszerű könyv, amely példás tartalommal, pompás kiállításban határidőre elkészült?! – értetlenkedik nyilván minden BUDAPEST-olvasó. Hát úgy, hogy az emlékév nyitására készült el, de a könyvbemutató, hogy hogy nem, az emlékév zárására csúszott. Akkor is egy szekcióteremben, egy tucat ember előtt, miközben a vendégek túlnyomó többsége a nagyteremben tartózkodott. De nem is ez a fő baj. Hanem hogy mindvégig nem volt kapható a boltokban. (Kivétel: a Budapest Főváros Levéltára, illetve egyes események.) Ahogy a könyvbemutatón is elhangzott mint szerény javaslat, a megmaradt példányokat szét kellene osztani a könyvtárak között. És ha már nem marad példány, akkor ingyenesen letölthetővé kellene tenni. Így lehetne a könyv az utolsóból az első. 22 *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás Simplicissimus Budapestje * BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
