Budapest, 2015. (38. évfolyam)
2. szám február - Simplicissimus Budapestje
Változások a Központi Szabó Ervin Könyvtár háza táján Mostanában megint többet járok kölcsönözni ebbe a nagyszerű könyvtárba, amely a rendszerváltás utáni Budapest egyik igen jó közberuházása volt (a nagy bővítésre gondolok, a hatalmas szabadpolc-rendszerre, a palotaszárny két udvarának lefedésére.) Egyáltalán, hogy nem épített vadonatúj könyvtárat a város, pedig száz éve tervezgették. (Valaha volt nagy pályázat a Tisza Kálmán – Köztársaság – II. János Pál pápa térre is.) Lassan megszoktam, hogy automata veszi vissza a könyveket, megértettem, hogy az összes könyvet egyszerre olvassa be, türelmesen elmagyarázom a rendszert a vele újonnan ismerkedőknek (sajnos mindig éppen előttem állnak – igaz, ha nem így lenne, nem léphetnék fel mint nagy pedagógus.) Rég megszoktam a szekrényeket, igaz, hogy egy ideig görcsöltem, hogy elfelejtem – nem a kódszámot, hanem hogy melyik szekrénybe raktam a cuccomat. Egy-két éve aztán ebben is nagy segítségemre kezdett lenni a könyvtár. Egy kis műanyag tokot ragasztottak a szekrények belsejébe, amiből el lehet venni egy cetlit, amire a szekrény száma van nyomtatva. Na most nem fogják elhinni, mit láttam egy nap, amikor szombaton zárásig maradtam (ami sajnos 4 órakor van, nem a szokásos 8-kor.) Hogy a földön szétszórva hevert két tucatnyi szám. Mi lesz ebből az országból, ha a többségében fiatal, kiemelkedően értelmes (hiszen könyvet olvasó) ember nem tartja természetesnek, hogy a cetliket vissza kell dugni a tokba, hogy majd másnak is jusson belőle! (Talán ki kellene írni, hogy „Ne dobd el a cédulát, tedd vissza a helyére!”) Lehet, hogy az lenne a megoldás, ha megszüntetnék a cetlirendszert. Ezt kellene odaírni: „Fényképezd le a szekrényt, ha biztosan nem akarod elfelejteni, melyik a tiéd,” Ezt a módszert Simplicissimustól tanultam. Amíg volt autója, a mélygarázsokban mindig lefényképezte, hol tette le. Újabb jelentés a Belvárosi piacról Egy tavalyi számban arról tépelődtem a Belvárosi piac átépítése kapcsán, hogy beválhat-a a számítás: vissza lehet-e csábítani az őstermelőket a frissen, nyolc pavilon lebontásával létrehozott standokra. Nos: egy év megfigyelései alapján kijelenthetem: nem lehet. A standoknál csak elvétve dolgoznak árusok, azok is elterpeszkednek, mintha próbálnának többnek látszani. A kínálat szánalmas. És most egy megdöbbentő dolog jutott tudomásomra, nem is tartom meg magamnak. Egy barátom megbízható forrásából azt hallotta, hogy a kevés „őstermelő” egyike a piacon áruló más árusok portékáját árulja! Ögyes, szokták pestiesen mondani. Vagy inkább: röhejes. Erről Deutsch úr, az Ecseri egyik nyolcva nas évekbeli őskövülete jut eszembe, aki a piac középső, fedett boltjában árult, de eladni sohasem láttam, venni annál többször. Egy nap aztán felfedeztem egy Haris közbeli kis boltban – az is az övé volt. A pénz, mint közlekedő edény! – gondoltam. De a Hold utcai példa még ennél is jobb. Nem kell bajlódni az áru fáradságos szállításával. Színtisztán megmutatja, mi történik előbb-utóbb, ha a szabad piacba belepiszkálnak. 23 Jól védelmezett fotósbolt a Népszínház utca és a „Pápatér” sarkán (tetszettek hallani már, hogy a kalauz így mondja be a megállót?) A kirakatban két erős márkanév: Fujifilm és Fortepan. Lám: a Fortepan erre is jó: a kisiparos a fotóportálnak a környékről készített képeivel hirdeti magát. fotó: Simplicissimus
