Budapest, 2015. (38. évfolyam)
2. szám február - Fónagy Zoltán: Történelmi valóság fiktív keretben
osztottak. Nem csak budaiaknak, persze: a kíváncsiak egész nap tömegesen érkeztek Pestről. Mivel a hajóhidat télre mindig szétszedték, a hatalmas forgalmat csak az összes vízi jármű mozgósításával tudták lebonyolítani – ahogy a beszámolók hangsúlyozzák, egyetlen balest nélkül... A nagybeteg király nem érte meg a budai örömünnepet: február 20-án reggel, 49 évesen hunyt el. Halálhíre valószínűleg csak 22-én érkezett Budára, ám ezt – az öröm illetlen megnyilatkozásaitól tartva – egyelőre titokban tartották, így az esztergomi érsek az előzetes programnak megfelelően celebrálhatta a hálaadó misét a Nagyboldogasszony templomban. Propaganda, üzlet és képírás Tischler Antal színezett rézmetszete – amely a képaláírás szerint Franz Gelineck rajza alapján készült – a koronavivő menet megérkezését ábrázolja a királyi palota előtt. A rajzolóról semmilyen adatot nem találtunk. Tischlert a Magyar életrajzi lexikon, illetve az őt szűkszavúan megemlítő hazai nyomda-, könyv- és művészettörténeti munkák egri születésűnek mondják, aki 1781-ben szülővárosában, 1790 körül pedig Budán működött. Az online keresési lehetőségek használatával azonban kétségessé vált a furcsa biográfia, amely szerint „a 18. század legjobb magyar rézmetszője” mindössze egy évtizedig dolgozott volna. Valószínűbb, hogy Tischler Poroszországban született és – Antonként meg Antoniusként szignálva műveit – Berlinben kezdte pályáját a század közepén. Innen Drezdába, majd Bécsbe települt, s az 1780-as években került Magyarországra – vagy legalábbis kezdett ide dolgozni. Több, Egerben és Budán nyomtatott könyvet illusztrált – leghíresebb közülük Dugonics András Etelkája –, de fennmaradt számos portréja és néhány városképe is. Utolsó fellelt munkája az 1795-ben szerencsétlenül járt – tűzijáték-készítés közben felrobbant – Sándor Lipót főherceg nádor apotheózi sa. Rézmetszeteit többnyire saját rajzai alapján készítette. A korona Budára érkezését megörökítő metszete egyáltalán nem törekszik hitelességre: a helyszínt ismerők számára egyértelmű, hogy szemtanúnak ebben a látványban nem lehetett része. A „színpad” a Mária Terézia idején épült barokk palota nyugati oldala, azaz a mai oroszlános udvar. Ha ezt a teret képzeletben kibővítjük a 19. század végi épületek – az OSZK, illetve a BTM nyugati szárnya – telkével, akkor is lehetetlen ezt a tömeget ott elhelyezni. Az egykorú tudósításokból tudjuk, hogy az együtt, egyidejűleg ábrázolt szereplők jelentős része – a pesti és budai polgárőrség, legalább ezer fő – nem is jutott el a palotáig, a korona előtt haladók pedig az Új-kapun át azonnal ki is vonultak innen. A képet a tudósításokkal összevetve inkább arról van szó, hogy a rajzoló az elbeszélt történetet sűrítette pillanatképpé. A hatalmi reprezentáció ábrázolási hagyományaival is magyaráznánk, hogy a képzőművész realista „riportkép” helyett miért sűrítette az eseményt vizuális fikcióba. Az eseménytípus – a politikai vagy egyházi hatalomban kisebb-nagyobb mértékben részesülő, illetve azt fenntartó emberek nagy csoportja felvonul a város kitüntetett, jelképi tartalmakban gazdag útvonalain – az ókortól létezett, gondoljunk a diadalmenetekre, körmenetekre, hódoló menetekre. Az eseményt megörökítő ábrázolásokon kitüntetett jelentősége van a „monumentumoknak”, a nevezetes pontoknak. Ezek többnyire a hatalom székhelyei vagy szimbólumai, segítségükkel a művész néhány vonásba tudja sűríteni a várost. A királyi palota déli szárnyának tömege és a csillagvizsgáló tornyának vázlatos megjelenítése elegendő a néző „képbe kerüléséhez”. A hatalmi reprezentációs események megörökítését gyakran propagandacélra szánták: a metszettől inkább a felvonulás jelképes mondanivalójának érzékeltetését, mintsem az élmény visszaadását várták. Az ünnepségek képi ábrázolása már puszta létezésével is azt sugallta, hogy az esemény „történelem”. Akár üzleti, akár ideologikus szempontok voltak az elsődlegesek a megalkotásakor, a konstrukció kitűnően adja vissza az esemény – tágabban: a II. József halálát követő forrongás – hangulatát, mindenekelőtt a felfokozott nemzeti érzelmeket és öntudatot. A végeláthatatlanul kígyózó menet, és a „hadrendben” álló csoportozatok a kimeríthetetlen erő, az egység és a méltóság benyomását közvetítik. A díszes hintók, az alig visszafogható paripák, a színes egyenruhák egy büszke, gazdag és erősen katonai jellegű nemzet képét sugallják – nyilván pontosan ez az önkép számíthatott keresletre. A marketing szempontnak fontos szerepe lehetet abban is, hogy a művész a hitelesség rovására irreális méretű tömeget szorított be a kompozícióba. A potenciális vevőkör – nemesség és polgárság − széles szeletét tette személyesen érintetté ezzel a fogással: akik személyes emlékként nézhettek a képre. Mert ha névtelenül, arctalanul is, de benne tudhatták magukat, motiválttá válva a vásárlásra. Ezt a célt szolgálta a kép alatti, magyar és német nyelvű, számozott pontokba szedett „tárgymutató” is, a szereplők – egyének vagy testületek – igen részletes felsorolása. ● 18 BUDAPEST 2015 február Egy érdekes párhuzam: az alsó-ausztriai rendek hódoló menete másfél hónappal később a bécsi Grabenen az új uralkodó, II. Lipót előtt
