Budapest, 2015. (38. évfolyam)
1. szám január - Buza Péter: TÁRGYESET - Csengőnégyes
Ők? Az apai nagyszüleim. Rákoscsabai parasztok. Nagygazda pár, földdel, házakkal. Apám, Tóth József , 1902-ben született. Or vosnak tanult, sokszakmás orvos lett. Az öcsém szerint – ő is doktor – zseni volt. Már hozzá képest, mert neki már elég volt a gyógyításnak csak az egyik protokolljához értenie. Az OTI alkalmazta, elsősorban szülészként sztárolták. És természetesen idehaza, Csabán is dolgozott. Ebben a házban, ahol a húszas évek végén, amikor megvásárolta, kialakította a rendelőjét. A jelzőtáblán – ezen a majd száz évesen – négy ablak nyílt ki egyegy számmal, ha megnyomták a hozzájuk tartozó egy-egy csengő valamelyikét. Az egyik a rendelő előterébe nyíló ajtó melletti, ehhez a berregésen kívül a 2-es számmal megírt ablakocska tartozott. Az 1-es számú a kaputól jelzett. A hármas a cselédet hívta a rendelőből. Hogy hozzon be hipermangánt, vagy kísérje ki a beteget. A negyedik gombot apám az ágya mellett nyomhatta meg, ha kávét kért. Amíg meg nem itta, nem kelt fel. Negyvenkettőig minden rendben volt. Akkor behívták katonai szolgálatra, a Donkanyarba vezényelték. Szerencséjére kórházvonaton jelölték ki az állomáshelyét. Amikor viszont az oroszok elfoglalták a szerelvényt, akiket még ott találtak, annak rendje és módja szerint beparancsolták egy hadifogolytáborba. Vége a kényelemnek. Még fűtés sincs. Mínusz harmincban. És akkor következett az újabb szerencsés felvonás. A város parancsnoka, ahová a tábor tartozott, orvost keresett. Szülészt. Mert komplikáltnak ígérkezett a felesége vajúdása. – Van itt orvos? – hirdették ki a kérdést. Az apám persze jelentkezett. Hátha megmelegedhet egy kicsit. Azt persze tudta, ha valamit elront, netán – mert ikrek ígérkeztek – az egyik halva jön a világra, neki annyi. Biztos, hogy többet nem fog fázni. Mivel addigra túl volt háromezer szülészeti beavatkozáson, remélte azért erősen, túl lesz sikeresen ezen is. És felsírt a Misa is meg a Szerjózsa is! A városparancsnok megölelte, megcsókolta, két vizespoharat teletöltött vodkával: Druzsba! Apám akkor már csontsovány volt, kiéhezett, amúgy se volt oda pláne a vodkáért, de mese nem volt, fenékig! Talán az az egy uborka segített, amit a boldog apa előtte beletuszkolt a szájába. Nem ájult el. Amikor aztán a kis Szerjózsa, a másodszülött örömére is meg kellett ismételnie a mutatványt, bizony elfeküdt a parancsnoki szállás padlóján. Baj több már nem esett. Lett meleg szobája akkortól, megélénkült, fölépült a praxisa, élt mint Tóth a Borovi erdőben. Innentől pár évnyi filmszakadás következik. Soha nem mesélte el a családnak, hogyan került az orosz hadifogolytáborból amerikai fogságba. Mert hogy abból szabadult jó sokára, 1946-ban jött haza. Negyvennégy éves volt. Úgy gondolta, szép a legényélet – neki tényleg szép volt és hosszú, még ha ezt a négy esztendőt ki is vonjuk belőle –, de ideje megházasodni. Volt jelölt, egy békéscsabai baptista lelkész leánya, akivel még a háború előtt ismerkedett meg a Tahiban évenként megrendezett sokezres országos gyermektáborban, ahová az OTI vezényelte ki, szolgálatra. Elindult hát Békéscsabára, elegánsan felöltözve, magabiztos határozottsággal. És mire jutott? Bent volt az egész ottani Kovács család már a marhavagonban, fejenként tíz kilóval a hátukon, kezükben. Lakosságcsere. Odavaló nagyapámnak az édesanyja tót Csengőnégyes szöveg: Buza Péter, fotó: Sebestyén László 4 BUDAPEST 2015 január TÁRGYESET
