Budapest, 2015. (38. évfolyam)
12. szám december - Csontó Sándor: ÖTVEN ÉV - Dia? Pozitív!
BUDAPEST 2015 december 23 amit aztán továbbiak követtek, most körülbelül ötezer darabnál tartok. Bolhapiacozások, utazások alkalmával, cserével, felajánlásokkal és internetes böngészéssel gyarapodik a kollekció. Meggyőződésem, hogy ez az önfeledt szórakozás nemcsak gyerekeknek való. Könyvtár szakosként a diafilmekről készítettem a szakdolgozatomat 1974-ben, és bárhol is dolgoztam – Szabó Ervin Könyvtár, Országos Széchényi Könyvtár, a Terézvárosi önkormányzat Oktatási Osztálya –, ez az ügy valahogy mindig elkísért. – Mit kell tudni erről a speciális fotó- és filmtechnikai műfajról, mióta létezik? − A falon megjelenő árnyképek szemlélésével már a kínaiak is szórakoztak. A vetítés alapja a fénysugarak egyenes vonalú terjedése, melynek képformáló hatását már Leonardo da Vinci alkalmazta sötétkamrájánál, a camera obscuránál. Magyarországra az első laterna magica készülék a Rákóczi-szabadságharc idején került a sárospataki református kollégiumba Simándi István professzor jóvoltá ból, és még ma is megtekinthető. Az ősi Leica gépet 1914-ben alkotta meg Oscar Barmack, ez már két oldalán perforált szalagos cellulóz filmmel működött. A két világháború közötti időben az optikai cégek, Zeiss, Pathé, Kodak egymással versengve gyártottak különféle típusú és igényeket kielégítő vetítő-berendezéseket. Addig az üveges pozitív diaképek – legelfogadottabb méretük 8,5x 8,5 cm – voltak használatban, és ez lényegében a második világháború utáni még néhány esztendeig így maradt. – Itthon mikor kezdődött a gyártás, hogyan alakult a műfaj népszerűsége? − A kézi továbbítással vetített állóképes filmszalag, amelyhez felolvasandó szöveg tartozott, már a 20. század elejétől kezdve ismeretterjesztő és oktatástechnikai, sőt a háború után politikai agitációs propaganda-eszközzé vált. A televízió elterjedéséig komoly szerepet játszott a szórakozásban, művelődésben és oktatásban. A nagy sorozatban megjelenő kópiákat a Magyar Fotó Állami Vállalat Dia-osztálya készítette 1948-tól, elsősorban a szabadművelődés vetítettképes előadásainak illusztrálására. 1951-ig 102 féle, majd 162 új tétel készült összesen 50 ezer példányban. A megjelent kiadványokat először a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium illetékes szakosztálya, majd a Népművelési Minisztérium munkatársai szerkesztették, bevonva a téma korabeli szakértőit. 1954 őszén a MFD osztályát megszüntették, és jogutódjaként megalapították a Magyar Diafilmgyártó Vállalatot. A korábbi roppant gyúlékony cellulóz-acetát helyett 1953-tól használták a lángmentes nyersanyagot, és ezzel párhuzamosan megkezdődött a mesediafilmek nagyarányú gyártása. Mint gyermekjáték és ismeretterjesztő médiaeszköz hamar meghódította a közönséget. A legtöbb cím, több mint nyolcszáz 1968-ban volt beszerezhető a Diafilm Mintaboltban. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár hálózatában meglévő kópiaszám 1966-ban érte el a legmagasabb számot 49634 darabot. – Az Erzsébet körút-Dob utca sarkán, az Art+Cinema raktárában vagyunk, ahol már több mint száz éve mozi üzemel Royal Nagymozgó, Vesta, Erzsébet, Pentele, Mátra Mese- és Ifjúsági mozi, majd Örökmozgó Filmmúzeum néven. Itt állunk egy 4x 4 méteres ablaktalan helyiségben, padlótól a plafonig teli dobozokkal, hihetetlen mennyiségű vetítőberendezéssel, moccanni is alig lehet. Hogyan lehet dolgozni ilyen áldatlan körülmények között? − Fizikailag ez a gyűjtemény helye, itt kaptunk lehetőséget a tárolásra, itt folyik a digitalizálás. Nekem ettől a szemem se rebben, Magyarországon vagyunk. Nincs pénzre váltható haszon, csak erkölcsi elismerés, de elmondhatom, hogy a Filmintézet mindig pozitívan állt az ügy mellé. A MaNDA 2012 nyarán kötött megállapodást velem, hogy Európában szinte egyedülállónak számító kollekciómat befogadja. Az 1920-as évektől napjainkig megjelent 4443 darab magyar gyártású, 500 külföldi filmet, 148 hangosított diát, 892 szövegkönyvet, továbbá aprónyomtatványokat (árjegyzékek, nyomtatott katalógusok), hangfelvételeket, vetítő- és egyéb technikai eszközöket is számlál. 2012-től két fiatal közmunkás, Márió és Viktor végzi lelkiismeretesen a feldolgozást, a szkennelést, a hangosított anyagok digitalizálását és a szinkronizálást. Kezdetben még a saját eszközeimet is behoztam otthonról. Az OSZK mikrofilmtárában még van ezer tekercs 30 méteres orsókon egybetekerve – ami nincs benne a Nektár katalógusban –, majd ezeket is sorra vesszük, és bekerülnek a korábban összeállított bibliográfiai leírásomba. Persze, jobb helyet is el lehetne képzelni, de ki vállalna be minket szőröstül-bőröstül? – Igen! Egy saját kis múzeum, vagy minimum két-három kiállítószoba, vetítőteremmel és technikai helyiségekkel ideális lehetne valamelyik intézménynél. Ez az anyagi valóság és mi a helyzet a virtuális anyaggal? – Számos közreműködő megfeszített munkájának hála, elkészült az interneten megtekinthető változat, a Virtuális Diafilmmúzeum (www.diafilmmuzeum.hu), amely világviszonylatban egyedülálló vállalkozás. Bárki aki idekattint, tobzódhat a választékban: 60 éves a KMP; Félvezetők alapfogalmai; Fajtanemesítés, vadtenyésztés; Budapest 1962; A bagdadi tolvaj; Két bors ökröcske; stb. Ezt az OSA Archívum üzemelteti, általam, valamint a Diafilmgyártó Kft.-vel együttműködve folyamatosan bővíti, és az Europeana Digitális Könyvtár részévé teszi. Jelenleg a Libri birtokában van a gyártó részleg. A kiadó pályázatokkal, kiállításokkal és színészek, hangemberek kölcsönzésével segíti a munkát, és nem mellékesen évente nyolc-tíz új mesét is kiadnak. – Meglepő, hogy a TV–DVD–mobiltelefon „szentháromsága” mellett milyen népszerű ez a műfaj. – Sokan temették korábban is. De kiderült, hogy a pici gyerekek számára ez a legjobb szórakozás. Egyre értékesebb az együtt töltött idő a szülő és a gyerek számára, ami aktív közreműködését igényel ebben a digitalizált világban, s a diafilm lehetőséget ad erre. Itt a moziban is rendszeresen vetítünk, legalább harminc résztvevő általában jelen van, és ez siker. Most Bartos Erika filmre vitt meséi a slágerek. A MaNDA is szervez előadásokat és művelődési házakba, iskolákba megyünk mozizni. Külföldön Japánban, Törökországban egyre népszerűbb a műfaj. – Követendő példának tartom az Ön hozzáállását más gyűjtőkéhez hasonlítva, akik ülnek a saját kincseiken, még ha annyi pénzt és energiát is áldoztak a hobbijukra. Aki ekkora választékból válogat, lehet annak kedvence? – Több is. Ilyen például az orosz képzőművészetet bemutató sorozat – amelynek kiállítása 1949-ben a Nemzeti Szalonban volt –, ez készült el egyébként utolsóként az üvegdiás korszakban. Az Ütközet a krumpliföldön vagy A hűtlen kutya kalandjai Ugatóniában 1957-ből, no meg egy régi, vicces oktatóanyag: A kohó és gépipar aranykoszorús mesterei. ●
