Budapest, 2015. (38. évfolyam)
12. szám december - Buza Péter: Cipruslombok Júliáért
BUDAPEST 2015 december 12 Semmi jelét nem látni a szerző szövegéből annak, hogy hiteles orvosi adatbázisokban kutatott, s így jutott volna ehhez az adathoz. Másutt viszont utal arra, hogy találkozott a Horvát család az 1930-as években még élő egyetlen gyermekével, Horvát Ilonával (Ma chek Gusztávné), Szendrey Júlia leányával. Tőle hallotta a nevet meg a tíz éven át tartó panaszokra vonatkozó információkat. De az is könnyen elképzelhető, hogy Walla valami más, a szüléssel összefüggő betegséget diagnosztizált, ami később krónikusnak bizonyult. És azért próbálta eltiltani egyre határozottabban az urától Júliát – mint ez Júlia utolsó, a férjének írt szemrehányó leveléből ismert vagy inkább kikövetkeztethető. (Szövegét Dernői Kocsis közli). De a méhnyakrákhoz – amibe az asszony belehalt – ezeknek a panaszoknak és viszonyoknak nincsen semmi köze. Bennünk felosztott istenség Tóth Bálint leányfalui nyaralójában, egy lezárva lomosított bőrönd aljában találta meg az ükunoka – és így én is – annak a szerelmes versnek a piszkozatát is, amelyet Tóth József 1865-ben írt Horvát Árpádnénak. Ne érintse ajkad soha / Soha az én ajkamat / Ne halljam egy sohajtásod / Ne egy édes, nyájas szavad. // Ne nyugodjék kezed soha / Soha az én kezeimben / Sötét fürteidnek soha / Egy szálát se érinthessem! // Légy a másé hisz én soha / A tiéd már nem lehetnék / Az én napom hanyatlóban [alatta: Én síromba beleléptem] / Reád hajnal mosolyog még. // Légy a másé csak légy boldog / Olyan boldog mint én vagyok / Mikor néha tekinteted / Pillanatra rajtam ragyog. // Mikor mint a bársony simul / Lágyan, melegen szivemre / Vagy átnyilal, mint a felhőt / A villám, ha ketté szelte. // Csókot, ölelést, enyelgést / Pótol nekem tekinteted. / Ez büvölt meg, ez vonz hozzád, / Ez tölti be életemet. // Emléke kisér álmomban, / Ennek reménye ébreszt fel, / Ezt keresem bárhol járok, /Mindig velem, előttem van. // Óh, azért ne vond meg tőlem, / Ne forditsd el tekinteted. / Nem kivánok, nem remélek / Boldogságot ennél többet! //Emléke kisér álmomban (utóbbi új sorban, talán címnek szánta, a piszkozati példány maradt ránk – B. P.) 1865. Sept. 23. (Saját maga javította Tóth az évet: az 1866-os évszám második 6-os számjegyét írta át 5-re.) Tóth József itt egy akár halálosnak is gondolható saját betegségben búcsúzik Júliától – így hangzanak a fordulatok. (Vagy csak lírai ellentétpárját keresi a szöveg a boldogságnak?) De ami biztos, ez még a viszony kezdete. 1865-ben kelt, három évvel az asszony halála előtt! Senki, soha nem gondolta, nem tudta eddig (a szereplőket s a talán gyanakvó hozzátartozókat leszámítva), hogy szegény Júlia megélhetett egy kései beteljesülést. Hogy az volt, nyomatékosítja a Szendrey Ignácnak fogalmazott üzenet egy eddig még nem idézett, félreérthetetlen mondata. Párjáról beszél, aki előtt nincsenek testi titkai: „...kínos és utálatos betegség mellett a legnagyobb kitartással, lankadatlan szolgálatkészséggel (...) ápolt...” Két szerelmet ismert rövid életében szegény Júlia. Az első meghalt, a másodikat halálával elvesztette. Legkevésbé sem zavartalan öt esztendőnyi idő volt ez csupán korán elkezdődött felnőtt életéből. És a kettő között meghurcoltatás, gonosz megszólíttatás, kín, testi-lelki házas-nyomorúság. Tizenöt romlott esztendő. Most meglelt ereklyéi között találtam meg az alábbi, 1846-ban kelt néhány sort is. Szeptemberben, Nagykárolyban írta, ahol a megyebálon a tizenhét éves leányka először találkozott Petőfivel: „A ki szeret, hisz. – Állandó hitnek csalódása keserű; – hitetlenségé keserübb. A lelki kincs gyémánt-e, kavics-e? Megválik. A rágalom kormos lehellete fényét veszti: az idő vissza adja. A kavicstól könnyű megválni. Mély víz, mély szerelem nem háborog könnyen. A nő szerelmében mennyországát nyeri, vagy veszti. Élni vagy szeretni nála egy. A férfi inkább nem szerettetni, mint nem becsületni ohajt. Igaz szeretetnek becsülés az alapja; viszonz, épiti, bizalom összetartja; – apró csalódások, akadályok edzik. A szeretet bennünk fel oszlott istenség..... NKároly. 846.” ● A perdöntő dátum
