Budapest, 2015. (38. évfolyam)
1. szám január - Horváth Júlia Borbála: HAJNAL - Újévi evolúció
ják sminkjüket, és nyájasan a pénztárgéphez kísérik a vendéget; sose lehet tudni... Résre nyílik a kapu, mire betör a makacs zord front, alacsonyan szállnak a számlák és az étlapok. „C’est la vie...” A dizőz fe jébe húzott kalappal távozik, őt sem szabad fölismerni, mert hogy néz az ki, hogy financiális okokból ez estén is szórakoztatnia kell, nem pedig beülhetni a díszpáholyba, s kényesen kritizálgatni a műsort. Ahelyett marokra kapja a gitártokot, a másik kezében két állvánnyal egyensúlyoz a tizenéves, közepesen karbantartott automobil irányába. Sokat szenvedett füllel érzékeli, hogy az idei, az újrakezdések, ámde fenntartható fogadalmak éjszakája: „Híznom kell!” „Abbahagyom a nyelvtanulást!” „Minden pénzemet szórakozásra költöm!” „Nem köszönök többé a szomszédnak!” „Jól érzem magam!” És hasonló lázadó gondolatok, melyeket földi halandó sanyarúságba savanyodott életében alig is képes felfogni. A Bundás család is túl van a nehezén, éppen vendégségből hazafelé tartanak, vacogva kászálódnak ki az autóból, amikor Bundásné bosszankodva észleli, hogy elfelejtette visz szahúzni a cserecipőt. A telefon után nyúl: „Csókollak drága Mimim, nálatok hagytam a csizmámat...” „Ne aggódj, kedvesem, megőrizzük, amíg legközelebb jöttök...” „Féltem, hogy már lefeküdtetek aludni...” „Attól ne tarts, éppen ordítozunk egymással, ki hol takarítson...” Röviden elköszönnek, húsz perc körözés után parkolóhely is kerül, Bundásné első újévi megpróbáltatása tülltalpú topánban tükörjégen tipegni. „Segíts már!” – reccsen az urára, akinek tüdőtágulása és szívzsugorodása révén elég a maga baja, és szuszogva igyekszik használható levegőhöz jutni. Bundásné elterül a földön, belemerül a puha szeméthalmazba; szakadt trombitadudák között mocskos nejlonzacskók ölelik körül a testét, a hajába elázott konfetti keveredik; végül megdicsőülve felül, a feje fölött kipattan egy megkésett szilveszteri tűzijáték. Magányos lánycsoport a kapualjból szemlélődik, alaposan befészkelték magukat, ha a fene fenét eszik, sem mozdulnak. Ráérősen rágyújt az egyik, füstölög magában a másik: „Nem tetszem az exem nek...” A többiek meredten néznek az ar cába, mi nem tetszhet rajta: csillogó, puha haj, lágyan ívelt száj és hosszított pillák, találgatják, milyen lehet az a válogatós ex, majd összeállnak egy csoportképre, és kórusban ordítják: „So-ha nem te-szünk újévi fogadalmat, azért sem!” Miután egyetlen lehetőség marad, haladni a régi úton, és új pasi után nézni. Odébb akadna jelentkező, modern fiúcsoport az utolsókat robbantja, de roppant elfoglaltak, egész éjjel hajkurászták a sztorit: „Szedd a lábad, öregfa ter!” Mellette kutya úr elszabadul, tudja, a nehéz kezdés után előbb-utóbb felderül az ég; „Gyepmester vagy házmester, ez itt a kérdés”. Hatkor megérkeznek a nehézgépek, belerottyantanak a mámorba: „Itt vagyunk, ragyogunk, ránk lehet számítani, bármikor is”. A műszaki vezérigazgató-helyettes személyesen kiáll a fagyos hajnalba, és a korai derengéssel bevilágítva tájékoztatja a nagyérdemű híradósokat: „Társaságunk megkezdte a közterületek tisztítását, száz köbméter szemétre számítunk.” Puszta zámorban tárt kapukkal várják a sittes autókat; ha esik, ha fúj, a szeméttől meg kell szabadulni. Számos forduló után a kocsik visszatérnek a belvárosba, a főnök teázási engedélyt ad. Sofőr apuka online kapcsolatot tart fenn elsőszilveszterező gyermekével, ez volt az elengedési feltétel, a szájber köldökzsinór: „Töltőd van?” Ördögien gyors pötyögtetés után érkezik válasz: „Minden oké papa, zúzmara nőtt a szemöldökömre, ugye nem bánod, ha még beugrunk a mekibe melegedni?” „Ritka a keleti szél...” – mormolja a pla kátember, és összehúzza magát a papundekli alatt. Lötyög a teste benne, a válla kissé megrogyott tőle. Este nyolckor öltözött be, aznap negyedszer; tizenhat órára béreli őt a körúti gyros- sütő. „Napi ezeröt száz, plusz étkezés, ünnepnapokon a duplája. A főnök rendes...” Épp a portája előtt ácsorog, az ő hazájában már vagy hét órája elkongatták az éjfélt, ugyanúgy, mint más napokon. Behívja a plakátembert, vizsgálgatja, kell-e neki legközelebb is ez az arc; fiatal, teherbíró, és állandóan mosolyog. „Hodj ment üzlet?” „Rengetegen voltak, és nagyon sokat ittunk!” A körülállók bólogatnak, irigy kednek, ők egész éjjel bent strázsáltak a zsírszagban. A plakátember szélesre húzza száját, és mesél: „Eljöttek a barátok, nagyanyám is, két hónapja nem járt az utcán, hozott pálinkát. Én még ennyi jókívánságot nem kaptam, életem legjobb szilvesztere volt!” Hanyagul zsebre gyűri a gázsiját, sietve búcsúzik, és félreeső vigyorral belegázol a boldog újba. ● 3 BUDAPEST 2015 január
